2024. április 17. szerda. 11:13
A konferenciákról általában szigorú tudományosság meg – némi rosszmájúsággal – valamicske unalom és rétestészta-hosszúság juthat eszünkbe – és persze mint minden panel-sablon-közhely jellegű megállapítás, ez is nélkülözi az üdítő és elgondolkodtató szempontokat. Netán a jelenség mélyebb összefüggéseit. A tanulságokról nem is beszélve.
Előadásom végeztével, amint visszaültem a helyemre, azonnal egy idősebb hölgy lépett hozzám, igen határozottan, meg sem várva a szünetet vagy netán a rendezvény végét. Egyik felvidéki – Sáros megyei tematikájú – korábbi szociográfia-kötetem kapcsán emlegettem Szinyei Merse Pált, megidézve nagy esszéistánkat, Cs. Szabó Lászlót is, aki szerint a felvidéki magyar ember világszomját és európai rátermettségét művészei bizonyítják legjobban, közöttük Szinyei Merse maga a csoda, aki franciákkal egy időben fedezte fel az európai festés új irányát; ennek kapcsán kifejtettem, hogy ő a felföldi magyar művészi látásmód talán legnagyobb reprezentánsa, a sárosi táj, a sárosi univerzum legszuggesztívebb megjelenítője. A hölgy igen kedvesen msolyogva megrázta kezemet és meghatottan köszönetet mondott. „Szinyei Merse Pál unokája vagyok”, tette hozzá. És a jelenség már el is tűnt, hiába forogtam utána, keresve a hallgatóság sorai között, nem találtam meg később sem. Aztán átsuhant rajtam, hogy alig néhány héttel korábban Fóton több órára vendége lehettem egy, minden látszat ellenére nyolcvanon felüli, tündéri asszonynak, bizonyos Enikőnek, aki Kós Károly unokája. És akinek személyében és révén mintha élőben szóba elegyedhettem volna Dsida Jenővel és Makkai Sándorral az Erdélyi Szépmíves Céh meg az Erdélyi Helikon nagyjaival, Reményik Sándorral és Kuncz Aladárral és Kemény Jánossal, no meg persze magával Károly bácsival is, aki ott ült mellettünk a szilvapálinkás poharak derűs társaságával osztozva, ott volt a sztánai Varjúvár és ott Bánffy Miklós Milóth Adrienne-nel, vagyis Szilvássy Karolával – meg úgy egyáltalán, minden és mindenki. Néhány hét elteltével telefonon hívott régi kedves idős barátom, Lacsny Árpád – az utolsó magyar akcióhős, a harcosnak-írónak-magyarnak egyaránt rendkívüli, fantasztikus férfiú, Maderspach Viktor unokája, s ugyanolyan jót beszélgettünk, mint immár másfél évtizede annyiszor.
Unokák. Így, egymásutánban. Együtt és külön-külön. Ezek azok a fantasztikus találkozások, ismeretségek, alkalmak és együttlétek, melyek az emberi lét egészen különleges nagy adottságai között tartandók számon. Mert az úgynevezett nagy emberek, a festő Szinyei Merse Pál, az író-építész Kós Károly és a katona-mérnök-író Maderspach Viktor vérének hordozói, a leszármazottak, az unokák – nemcsak a fájához igen közel esett alma és a genetika példázatainak örökszép maradandóságát mutatják, nemcsak az átöröklés és az emberi-családi ráhatások diadalát hordozó példázat-foglalatok sokszor megindító szépségét és igazságát példázzák, nem. Reprezentálják és illusztrálják, bizonyítják és illusztrálják a folytonosság, a valódi halhatatlanság lebírhatatlan erejét is. Ezek az unokák nemcsak büszkék nagy elődjükre és nem csupán igyekvő követői nagyszerű ősüknek, de a nagyapák szelleme mögül régi nagyjaink teljes univerzumát is a lehető leghihetőbben és leghitelesebben tárják elénk, nagyvonalú és elegáns mozdulattal a lábunk elé helyezve mindent. Ezt nem lehet felkavaró, meghatott szeretet nélkül nézni. És mindez csak úgy vehető tudomásul, ha a nagyok előtti tisztelgést és szeretetet már-már csodaszámba menő kései reinkarnációiknál érjük tetten. Mert igenis ők – Ők. Követők, folytatók, de egyben ők maguk az élő, eleven kontinuitás-egyedek. És ez már, a Fennvalónak hála, sokkal több a genetikánál is. Szellemet hoztak és szellem él bennünk, tudják vagy sem, nem érdekes. Általuk lehet igazán átélni és megismerni, mit is jelenthet – vagy kellene jelentsen – a maga teljes mélységében és magasságában ez a szó: UNOKA. Valakinek, valakiknek az unokája. Leszármazott. Utód. Ez csak körülbelül így lehetséges. Ezek a csupa nagybetűs unokák a jelenbe átvarázsolódott múlt és az örök jövendő rendkívüli, különleges, talán még a transzcendensnél is rendhagyóbb-csodásabb teremtményei. Főt kell hajtani előttük. Nem tehetünk egyebet.
A szerző író
