Tudom, hogy a magyar emberek túlnyomó többsége semmi esetre sem kívánja a háborút. Hogy Magyarország, vagyis mi mindannyian újra belekeveredjünk, belesodródjunk egy fegyveres konfliktusba. A történelem tanulsága azt mondatja velem, hogy nem elég, ha politikai vezetőink ugyanezen a véleményen vannak. Nekünk és nekik folyamatosan erősítenünk kell egymást. Nem szabad magára hagyni az embert, mert közönyössé válik, megpróbál kivárásra játszani, hátha pont ő kimaradhat, hátha pont őt nem hívják be, hátha pont ő túléli. Ez nagyon rossz stratégia. Nem szabad magára hagyni a minket képviselőket sem, mert rájuk súlyos nyomás – fenyegetés – nehezedhet, amelyről mi nem is tudunk.
Történelmünk folyamán volt olyan eset, hogy személyes döntés egy pillanat alatt összeomlást eredményezett, s az ország szédítő gyorsasággal megindult a háború – azaz a pusztulás – felé. A magyar társadalom döntő többsége 1941-ben sem akart háborút. Nem akart a hatalmon lévő politikai elit sem. Gróf Teleki Pál volt a miniszterelnök, akinek megingathatatlan álláspontja volt, hogy a háborúba belesodródni semmi áron sem szabad. A háború akkor éppen Németország és Nagy-Britannia között folyt. Teleki álláspontját támogatta gróf Bethlen István, egykori miniszterelnök, Horthy kormányzó bizalmasa, de Eckhardt Tibor az ellenzék vezére is, s velük a társadalom döntő többsége is.
Akkor még úgy tűnhetett, hogy kimaradhatunk a háborúból. Ráadásul addigra már részben megvalósult a magyarság nagy álma: visszatért a Felvidék magyarlakta sávja, Kárpátalja, a Székelyföld és Észak-Erdély a Partiummal. Békés úton, igaz főként német és olasz döntésekkel. Ezerkilencszáznegyven-negyvenegy fordulóján talán még őszintén lehetett hinni abban, hogy „befagy a konfliktus” a németek és britek között, s előbb utóbb valamilyen diplomáciai megoldás születik. A Szovjetunió akkoriban Németország szövetségese volt, együtt rendezték át Közép- és Kelet Európa térképét. Az Egyesült Államok még kívül van a háborún, erős belső küzdelem folyik az izolacionisták és a beavatkozáspártiak között. Amerika persze fegyverrel és pénzzel már bőségesen támogatta Nagy Britanniát.
Magyarország akkoriban tagja volt egy szövetségi rendszernek. Ezt Háromhatalmi Egyezménynek hívták. Németország, Olaszország és Japán alapította. Utánunk csatlakozott Románia, Szlovákia, Bulgária és Jugoszlávia. A szövegben olyasmi szerepelt, hogy a szerződő felek azért szövetkeznek, hogy a világ minden nemzete hozzájusson a neki járó térhez. „Ezért elhatározták, hogy a nagy kelet-ázsiai térre és az európai területekre vonatkozó törekvéseiket illetően vállvetve együtt fognak működni, legfőbb céljuk az lévén, hogy a dolgoknak olyan rendjét teremtsék meg és tartsák fenn, amely alkalmas az ottani népek fejlődésének és jólétének előmozdítására.” Úgy ítélték meg, hogy ez a világbéke záloga. Ez politikai szövetség volt, és volt egy pontja, amely szerint a szerződés nem érinti a benne résztvevő államok politikai viszonyát a Szovjetunióhoz, illetve a Németországgal és Japánnal már harcoló államokhoz. Ennek alapján tehát Magyarországnak nem volt kötelezettsége Németországgal belépni a háborúba Nagy-Britanniával szemben, sem a Szovjetunióval szemben, sőt az Amerikai Egyesült Államokkal szemben sem. Mégis: nagyon veszélyes szövetség volt ez.
Sokban, nagyon sokban különbözött a helyzet a maitól, de azért azonosságok is vannak. Most is van háború Európában, most is azt hisszük (reménykedünk), hogy megoldódik a probléma anélkül, hogy nekünk is bele kellene sodródnunk; most is egy szövetség tagjai vagyunk, amelynek alapján nem kellene belépnünk a háborúba senki oldalán sem. (Csak ha megtámadnák a 32 NATO ország valamelyikét.) Most is azt látjuk, hogy a fejünk felett, akaratunk ellenére megvadult politikusok háborút hirdetnek. Még nem nyíltan, de már majdnem. Terjeszkednek, felfegyvereznek, szankcionálnak, kiképeznek. Nem tudom elhessegetni a képet, ahogy a szinte debil vezetők a térkép fölé hajolnak és magyarázzák, hogy a „déli fronton” vagy az „északi fronton” várható-e a sikeres ellentámadás. Közben esemesekkel százmilliárdos fegyverüzleteket bonyolítanak, lájkolnak és szmájlit küldenek, fircognak és vihognak, sütögetik a pecsenyéjüket és ismételgetik a közhelyeket. Legyinthetnénk rá, de ebből háború lehet! S mi egy veszélyes szövetségben vagyunk.
A Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozást elementáris nyomás kényszerítette ki. Trianon revíziója mellett a szinte kizárólagos gazdasági függés és persze a háború, amelyet Németország vívott. A fő érv mellette az volt, hogy Magyarországot minden támadástól megvédi a szövetség. „Kitől védi meg?” – tette fel a kérdést Eckhardt Tibor az ellenzék részéről. Csáky külügyminiszter nem válaszolt, pedig érdekes kérdés volt ez. Talán Nagy-Britanniától, vagy Romániától, esetleg a Szovjetuniótól?
A másik érv az volt, hogy bár döntési jogkörünk nincs Németország mellett, de konzultálnak velünk, kifejthetjük nézeteinket; jobb együtt haladni leghatalmasabb szomszédunkkal, mint ellene fellépni. Ennél ma sem jobb a helyzet, mert létezik ugyan az egyet nem értési jogunk (vétó?), de tegyük a szívünkre a kezünket: elérhetnénk ezzel bármit is a NATO-ban kiélezett helyzetben? Aligha.
Akkor is voltak Magyarországon olyan politikai erők, amelyek a kritikátlan azonosulást hirdettek Németországgal. Imrédy Béla fogalmazta meg a legtömörebben, de mondhatta volna akár egy nyilas is: ha lelkesebben csatlakoztunk volna az egyezményhez, nem csak fél Erdélyt, de az egészet visszakaptuk volna. Ma is élő „érv”: ha jobban alkalmazkodnánk, megkapnánk a fizetséget. Igaz, hogy akkor be kellett volna vezetni a nemzeti szocialista rendszert. „De hisz azé a jövő” – gondolta már Imrédy is. Ma is van ilyen „simulékony” társaság errefelé. Mindig volt. Kvóta, gender, fegyver.
Teleki Pál nem jelent meg a csatlakozásról szóló törvényjavaslat alsóházi vitáján. Ez sokatmondó távollét volt. A felsőházban viszont ott volt. „Ott sem szólt azonban egy szót sem, csak lehajtott fejjel ült, és azt a benyomást keltette, hogy szégyenkezik.” Hogy szégyenkezett-e, nem tudni, de azzal bizonyosan tisztában volt, hogy ennek a lépésnek – amely mintegy ellenszolgáltatás volt Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolásáért –, súlyos következményei lehetnek. A következő év tavaszán be is következett a tragédia. Jugoszláviában a brit és szovjet titkosszolgálat támogatásával puccsot hajtottak végre, az új vezetés kilépett a Háromhatalmi Egyezményből és a Szovjetunióval kötött barátsági szerződést. A németek és az oroszok már készültek a döntő összecsapásra. Hitlernek nagyon gyorsan kellett cselekednie: az út Jugoszlávia szívébe Magyarországon át vezetett. Megjött az ígéret is: a délvidéki magyarság visszacsatolása. Esetleg adriai kikötő… A csapdából csak a kezünk leszakításával lehetett volna szabadulni. Ezt Teleki nem tudta megtenni. Inkább odadobta az életét. Ezzel elodázta a brit hadüzenetet.
Az emberek tovább reménykedtek. De Teleki halálával a háborúval szembeni makacs magyar ellenállás a politikai elitben felengedett. Bevonultunk a Bácskába, de a katonáink át is lépték az egykori történelmi Magyarország határait. És aztán egy júniusi napon meghallották a rádióban, hogy szovjet gépek bombázták Kassát, s másnap megindultak a magyar katonák keletre. Hátha jön a gyors győzelem, hátha összeomlik az ellenség. Hátha a fiam, a férjem hazajön. Hátha csak ennyi volt. Tudjuk mi lett a vége. A német követ őrjöngve követelte, hogy üzenjünk hadat az Egyesült Államoknak. Megtettük, bármennyire morbid is volt ez a lépés.
Ezért mondom, hogy erősítsük egymást: mi a poros kis utcákból, tízemeletes bérházakból, szép villákból és dülöngélő házikókból. Támogassuk azokat, akik tanultak a történelemből és semmi áron nem viszik bele még egyszer az országot háborúba. Akiknek jók az idegeik, képesek ellenállni a nyomásnak és képesek nemet mondani akkor is, amikor ez nagy kockázattal jár. Formáljuk egymást békére méltónak.
A szerző történész
