A 93 éves korában elhunyt Faith Ringgold művészetét döntően befolyásolta, hogy New York szegénynegyedében, a Harlemben nőtt fel, ahol nem csupán bűnözői, hanem élénk művészeti színtér is körülvette. Például gyermekkori barátja volt Sonny Rollins jazz-zenész, és onnan indult meghódítani a világot a zongorista Duke Ellington, és ott alkotott a költő, író Langston Hughes. Ringgold alkotásaira nagy hatással voltak a gyermekkorában megismert emberek, a költészet és a zene, valamint a rasszizmus, a szexizmus és a szegregáció, amellyel mindennapi életében szembesült.
A 2004-ben megjelent életrajzi könyvében írta: „A Harlemben nőttem fel a nagy gazdasági világválság idején. Ez nem azt jelenti, hogy szegény és elnyomott voltam. Megvédtek minket az elnyomástól, mert egy szerető család vett körül bennünket.”
Ringgold édesanyja, aki tehetséges varrónő és divattervező volt, később segített neki kidolgozni a festett „mesepaplan” történelmi sorozatát: a nagy, nehéz vásznak hordozható alternatíváját, színesen díszítve, és felidézve az Egyesült Államok népi kézműves hagyományait.
Falipaplanokra festette Ringgold népe életét
Fotó: faithringgold.com
„A családomban nem volt olyan, hogy nem teheted meg… Igen, megteheted!” nyilatkozta 2019-ben a BBC-nek Ringgold, aki 1950-ben az első színes bőrű nő lett, aki művészetet tanulhatott a New York-i City College-ban, ahová korábban csak fehér férfiakat vettek fel.
Kezdő tanárként és festőművészként szembesül azzal, hogy afroamerikaiként nehéz betörnie az amerikai művészvilágba. Az 1964-ben elfogadott amerikai polgárjogi törvény véget vetett a közterületi szegregációnak, és az ezután kirobbant lázas, társadalmilag viharos korszak megpecsételte Ringgold művészetének aktivista szellemiségét is.
„A hatvanas évek nagyon élénkek voltak. Az egy olyan időszak volt, amikor történt valami a rasszizmus elleni küzdelemben. Én a festészet és tanítás miatt sok mindenből kimaradtam, de minden megkötés nélkül megalkothattam a művészetemet. Ha egyszer létrehozol egy képet, még ha nem is sokan látják, az egy marandó kifejezési forma.”
Ringgold alkotásai egyre kifejezőbbek lettek az Egyesült Államok faji egyenlőségért folytatott küzdelmére reagálva. A szépség és a brutalitás pusztító keveréke, valamint a méltányos düh az olyan kulcsfontosságú művekben, mint a Die (1967): a testek szétterülése Picasso Guernicájára emlékeztet, az erőszak közepette két gyerek – az egyik fekete, a másik fehér – rémült ölelésben védi egymást.
A Die, 1967: fekete-fehér férfiak, nők és gyerekek csoportját ábrázolja, akiknek többsége sebesült vagy véres, különféleképpen harcol, menekül, vagy haldoklik absztrakt szürke háttér előtt, középen két gyerek – az egyik fekete, a másik fehér – rémült ölelésben védi egymást
Fotó: faithringgold.com
Képeskönyveiben Ringgold egyenes és reménykeltő módon közelítette meg a rasszizmus összetett kérdéseit, a fantáziát és a realizmust ötvözve, hogy felemelő üzenetet hozzon létre a gyermekek számára.
„Művészként el akartam mesélni a történetemet, amit átéltem és amin keresztül megyek most. Gyakran az emberek nem akarják ezt látni… De én nem azt teszem, amit látni szeretnének, hanem amit bemutatni akarok” – nyilatkozta a BBC-nek az idős képzőművész, aki egész életében keményen küzdött az elismerésért.
Ringgold művészete élénk és sokrétű volt a történetpaplanoktól kezdve az ikonikus maszkokig és ólomüvegekig. A BBC szakírója szerint megragadta Amerika lelkét – popkultúráját és politikáját – és leleplezte azt alkotásaiban.
