Meglepőnek tűnhet, hogy irodalomtörténeti kutatásokat végezve, e tudományág biográfiai és filológiai, összehasonlító és hatástörténeti, stilisztikai-szövegtani megállapításait fel tudom ugyan használni, ám a szöveg keletkezésével és viselkedésével kapcsolatos állításaival szemben kételyeim vannak. Az értelmezés jogát tiszteletben tartom, de a szövegről szóló alkotói beszámolókat akkor is hitelesebbnek vélem, ha azok legendaszövő szándékúak. A vers születése című meditációjában és vallomásában Weöres Sándor kiemeli, hogy a tudós az eredmény valóságáért, a művész azonban a szépségéért felelős, hajlékonyságát vagy gátjait az egyéni alkat szabja meg. A költő-alkat nemcsak az érzelmektől és gondolatoktól vagy benyomásoktól függ, de a nyelvhez és a versformához való alkalmazkodás képességétől is. A versírás folyamatában az ihletről szóló fejtegetései adják a szöveg gerincét. Olvassuk együtt – noha csupán egyes részleteire utalhatok!
Létezik-e egyáltalán költői ihlet? Weöres úgy vélte, egyesek „szinte félistenné magasztosulva” mutatkoznak, mások szerint a versírás is „közönséges agymunka”, akár egy matematikai feladat megoldása. A saját alkotásmódra vonatkozó megjegyzések inkább arra világítanak rá, hogy a költő milyennek óhajt látszani a kortársak és az utókor előtt. „Az ihlet nem több és nem kevesebb, mint a műalkotásra alkalmas kedélyállapot […] ; ámbár nem emberfölötti megszállottság, hanem emberi lelki jelenség.” Nyilvánvalóan létezik „ihlet”, ám az nem valamilyen alkotó révület. Különleges szellemi konstelláció inkább, s noha eksztázisban is születhetnek versek, azok „nem okvetlenül a legjobbak”. „[… A] költőt »megszállja az ihlet«. De általában csak kezdőknél és dilettánsoknál gyakori; aki rendszeres poétamunkát folytat, az megszokja a költészet légkörét, és nem egykönnyen kerül révületbe. Ne higgyük révületnek az ihletet; minden szellemi emóciónak révület a maximuma, köztük az ihletnek is; de a paroxizmus [önkívületi roham] itt is csak esetleges jelenség.”
Weöres költői gyakorlatában az ihlet „a külvilág behatásaitól mentes magunkba-merültség”, a szellemi erők koncentráltsága, amelybe az értelmi feszültség és a lelki-idegi, kedélybeli izgatottság egyaránt beletartozik. „Mikor kedélyünk a külvilággal szoros kapcsolatban van, és jórészt a külső körülmények származéka: ilyen állapotban legföljebb rigmust lehet írni, nem pedig költeményt; hiába van »témánk«, ha éppen hiányzik belőlünk az alkotó feszültség lehetősége.” Ez a feszültség „a külvilágtól elszigetelődött tudat” nyugalmaként ugyanúgy jelentkezhet, mint őrjöngésként, „de az ihlet intenzitásából egyáltalán nem következik a létrejött mű értékfoka. Gyakorta a vers sikerülésének jobban kedvez a benső harmónia, mint az eksztatikus izgalom.”
A költői ihlet érzése rendszerint a kezdőknél intenzívebb, később az alkotó már „megszokja” a versmunkát. „A révület szorgalmasabban látogatja a fűzfapoétákat, mint a költőket: láttam már, mikor az érzelmes ügyvédbojtárt vagy a vátesszé bolondított parasztlegényt »megszállja az ihlet«, előkapja a papirost és ceruzát, ír rendületlenül, átszellemült arccal, révedező részeg tekintettel, teljesen kikapcsolódva a külvilágból.” A rossz költő versét az „eksztázis” még rosszabbá teszi, „viszont az »Emlékezés egy nyár-éjszakára« soraiból lángnyelvként lobog a transz és a »Halk, bánatos szökés«-ben gyors, rövid felvillanással vakít, mint egy meteor.”
Ady ihlete lehetett akár „őrjöngő” is! – a géniuszi ösztön szükségszerűen lobogja át a nyelvet és a formát. Azt nem lehet különböző mesterkedések segítségével generálni – „ellenben architektonikus versszépséget, bonyolult részlet-finomságokat sosem a féktelen lobogás termel, hanem a nyugodt és meggondolt munka. Tehát ne akarjuk az eksztázist a remekművek kritériumává emelni, se pedig a dilettantizmus bizonyítékává süllyeszteni.” Weöres bevallja, hogy vannak transzban született versei, de azok többségükben kiadhatatlanul rosszak, s bár ilyenkor nem tudja önmagát megfigyelni, képes nagyjából rekonstruálni, hogy milyen a „roham” lefolyása.
A „nem gondolok semmire” állapotában emléktörmelékek csillámlanak föl, cél és irány nélkül. Aztán a rendszertelen gondolatok jellegzetes hangulattá válnak, „szín-, forma- és hangképzetek bizonytalan érzése támad bennem, annyira fátyolozottan, hogy pillanatra sem tudnám megrögzíteni őket, alakzatukról sejtelmem sincs, csak jellegüket érzem”. Mintha súlytalanul járkálna szobájában, minden cselekvése automatikus és reflexszerű: „inkább történés, mint tett”. Az egyirányú hangulat megtelik egyirányú gondolatokkal, s az ilyenkor felötlő versforma, ami kész a tartalmat magába fogadni, többnyire egyszerű elemekből és önkéntelenül alakul ki.
„Gyakran már előzőleg él bennem a téma is, forma is, úgy, hogy egymáshoz közük sincsen: csak az ihlet házasítja össze őket. A kéjes, narkotizált érzés egyre fokozódik, néha a reszketésig és csöndes könnyekig (melyek inkább az idegek felajzottságától erednek, mint elérzékenyüléstől); ebből az, ernyedt és bódult állapotból, mintha jeges vízbe ugranám, hirtelen és kínos elhatározással kell a cselekvésbe, a vers megírásába kezdenem. Írok pár sort, körbesétálok, megint írok pár sort, javítok a kéziraton. […] Az eksztázis tovább folytatódik fogalmazás közben is, de már nem ringató, hanem hajszoló és gyötrelmes állapot. Mikor az írás elkészült, fáradtan olvasgatom, javítgatom órák hosszat a szöveget, még mindig mámoros ködben, melyen át a vers délibábosan szépnek látszik; a tehén érezhet így, mikor borjazás utáni elcsigázottságában rögtön nyalogatni kezdi a borját.”
Weöres vallomásában föltűnik, hogy mikor a vers „élő organizmusként fakad, nem lehetséges a műalkotás legtudatosabb része, a kompozíció”. Eksztázis helyett inkább az értelmi összpontosítással társuló „csöndes átszellemültség” jelentkezik, aminek inkább otthona a vidék. „Ha városon élek, ritkán sikerül verset írnom: a városi mozgalmasság megbontja benső életem erősségét; predesztinált falusi költő vagyok. Teljesen üres, közönyös kedély kell nekem a verseléshez; ha nem foglalkoztat semmi, jöhet a költészet, hogy kitöltse az ürességet.”
A szerző irodalomtörténész
