Az április 16-17-én Brüsszelben megrendezett Nemzeti Konzervativizmus Konferenciája a brüsszeli polgármesterek mesterkedései ellenére is sikeresen lezajlott, ám maga a jelenség figyelmeztető jel, hogy milyen tendenciák bontakoznak ki Európában. Az esetet mondhatnánk példa nélkülinek is, de hát épp elég példa volt rá Európa keleti felén a kommunista kísérletek idején és Európa nyugati felén is a náci korszakban. A kérdés inkább az, hogy a második világháború utáni Európa hogyan juthatott idáig, mert a konzervatív összejövetel betiltási szándéka nem csupán a helyi politikusok kezdeményezése, hanem, bármennyire is akarja a fősodratú média a felelősséget Saint-Josse-ten-Noode polgármesterére hárítani, a szálak a brüsszeli elit egészéhez, az euroatlanti háttérhatalomhoz vezetnek.
A legfontosabb ok talán az, hogy a hatalom a nemzeti szintérről nemzetközi szintérre helyeződött át, ami alatt azt értem, hogy a nemzeti tőke nemzetközi finánctőkévé alakult át és anyagi erejében és politikai befolyásában az egyes nemzetállamok fölé növekedett. A nagyvállalatok már nemzetközi tulajdonban vannak, és ha végigmegyünk a néha hosszúra nyúló tulajdonosi láncon, akkor a végállomás gyakran egy-egy New Yorki pénzügyi befektető. Hogy igazából kik hozzák a döntéseket, azt nem is lehet nagyon tudni, mert a valódi döntéshozók a háttérben maradnak. És mint tudjuk, a gazdasági hatalom politikai hatalommá változtatható, hiszen a politikai életben való szerepléshez pénz kell, ahhoz donorok kellenek és a donorok, a dolog természeténél fogva, nem lehetnek mások, mint akik kezében a pénzügyi források vannak. E tekintetben azt is mondhatjuk, hogy a hatalomnak, mint a fénynek, kettős természete van. Fizikából tanulhattuk, hogy a fénynek egyszerre részecske és hullám természetes is van, és hogy melyik dominál azt a konkrét feltételek határozzák meg. A hatalom is lehet pénz- és politikai hatalom és az egyik átalakulhat a másikba. Politikai hatalommal gazdasági hatalmat, gazdasági hatalommal politikai befolyást lehet szerezni. Példákat nem mondok, hiszen minden olvasó maga is jól ismeri ezt a jelenséget.
De nem csak a gazdasági és ezáltal a politikai hatalom koncentrálódott és nőtt a nemzetállamok fölé, hanem a média is túllépte az országhatárokat. Természetesen a régmúltban is voltak példák arra, hogy egy-egy ország (általában nagyhatalmak) sajtóját nemzetközileg is olvasták, mára azonban az euroatlanti média túlnyomó része, esetleg a helyi lapok kivételével, néhány nagy médiakonglomerátum kezébe került.
A gazdasági, pénzügyi és médiahatalom koncentrálódásával párhuzamosan végbement egy ideológiai egységesülés is. A valamikori, egymással általában váltógazdálkodást folytató, szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia ideológiai felfogásában gyakorlatilag egyesült, ami jól megfigyelhető (sőt statisztikailag mérhető) az Európai Parlamentben a szocialista és néppárti frakció együttműködésében. Ehhez az ideológiai hátterét a frankfurti iskola tanítása adta, amely megkérdőjelezte Európa hagyományos kultúráját és történelmi örökségét.
A valamikori két fő pártirányzat ma, a nemzetállami határokat átlépve, az euroatlanti háttérhatalom érdekeit képviseli, ezért van az, hogy még az uniós közvélemény kutatások (Eurobarométer) is kimutatják, hogy az európaiak véleménye, például a bevándorlás, a hatalomkoncentráció, vagy a háború támogatása kérdésében gyökeresen eltér, sőt ellentétben áll a politikai vezetők álláspontjával és politikájával.
Felmerül a kérdés, hogy ha a lakosság ennyire nem ért egyet a politikai vezetéssel, miért nem tudja azt a demokratikus választásokon leváltani? Ennek bizonyára több oka is van, kettő azonban elég nyilvánvaló. Az egyik, hogy az emberek ragaszkodnak a hagyományos pártjaikhoz, mert korábban azzal azonosították magukat, identitásuk részét képezi. Erről van is egy angol vicc, hogy John Smitht megkérdezik, hogy miért szavaz a Munkáspártra a Konzervatívok helyett? És a válasz: mert az apám és a nagyapám is a Munkáspártra szavazott és én konzervatív vagyok! A változáshoz tehát idő kell, míg az állampolgár belátja, hogy régi pártja már nem az ő értékeit és érdekeit képviseli. De ekkor lavinaszerű változások következhetnek, a korábbi pártstruktúra összeomolhat, ahogy az például Olaszországban is előfordult.
A másik ok az, hogy a valódi ellenzéknek, tehát akiket ma szuverenistáknak nevezünk, nincs sem saját sajtójuk, sem megfelelő tudományos hátterük, sőt a politikai főáram szélsőjobboldaliként, nacionalistaként bélyegzi meg őket nyílt utalással arra, hogy kormányra kerülésük a náci időket hozná el újra. Ennek megakadályozására a szuverenista pártokat a fősodratú pártok „érinthetetleneknek” minősítik, és kizárják a velük való együttműködés lehetőségét, sőt a németországi gyakorlat szerint titkosszolgálati megfigyelés alá helyezik őket, azzal az indoklással, hogy a demokratikus rend aláásására törekednek.
De mint a jelenlegi brüsszeli példa is mutatja, a demokráciát nem a szuverenista pártoktól kell félteni, hanem pont a hatalmon lévőktől, amelyek már odáig merészkedtek, hogy valóban a náci időket idéző módon, a velük ellentétes nézeteket vallók összejöveteleit el akarják lehetetleníteni és ehhez még egy az Ernst Röhm-féle SA-hoz hasonló rohamcsapattal, az antifákkal is rendelkeznek.
A brüsszeli akció azonban paradox módon a szuverenista pártokat segítette, mert így a rendezvény szélesebb körű nyilvánosságot kapott és ez által talán egyre több ember döbbenhetett rá, hogy milyen irányba is halad Brüsszel – ha hagyják. Akár köszönetet is mondhatnánk a brüsszeli polgármestereknek a segítségért, amit Guy Verhofstadt X-bejegyzésében nevetséges öngólnak nevezett. Sőt azt is hozzátette, hogy: „Mi becsüljük a szólásszabadságot, még azok számára is, akik – mint Orbán – nem. A demokratáknak nem cenzúrával kellene visszavágniuk, hanem egy jobb világ meggyőzőbb és energikusabb víziójával.”
Csakhogy én (meg gondolom mások is) jól emlékeznek arra, amikor egy alkalommal Orbán beszédet mondott az Európai Parlamentben, és pont Verhofstadt volt az, aki meg akarta akadályozni, hogy a beszéd utáni képviselői támadásokra Orbán válaszoljon. Ami pedig a meggyőzőbb víziót illeti, a szuverenista pártok népszerűsége pont azért nő, mert a brüsszeli elit víziójával az európai állampolgárok már torkig vannak. Nem akarnak több bevándorlót, nem akarnak háborút, nem akarják Brüsszel további hatalomkoncentrációját, elegük van az európai gazdaságot tönkre tevő klímapolitikából és a woke- és LMBTQ-mozgalmakból.
A mostani választásokból a szuverenista pártok megerősödve fognak kikerülni, de annyira nem, hogy az európai politika irányítását átvegyék. Ezért hosszú menetelésre kell felkészülni (mint ahogy a jelenleg hatalmon lévők is tették az elmúlt évtizedekben), amelynek során létre kell hozni a saját információs hálózatot (médiát) és tudományos hátteret. Szuverenista szempontból kell megmagyarázni a világ jelenségeit, az események hátterét (a „narratívát”) és ugyanakkor bemutatni a felmerült problémákra adott szuverenista válaszokat.
A brüsszelihez hasonló konferenciák sorozatát kell szervezni, megköszönve az antifáknak, ha fellépésükkel segítenek tágítani a nyilvánosságot, és akkor remélhetőleg a 2029-es választásokat követően már az európaiak értékeit és érdekeit képviselő erők kerülhetnek kormányzati pozíciókba.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
