Mondhatom, finom demokraták ezek. Szép kis madzagok, egytől egyig. És persze helyes kis házigazdák, hercig vendéglátók. Európa házigazdái. Erre kötünk mi csokornyakkendőt, ezen fognak rugózni még a dédunokáink is, még akkor is, ha ez bizony demokrata áfium, ennek minden cseppje meggyaláz, legyilkol minden gondolkodásra képes vagy éppen képtelen felnőttet. Hiszen a pót-póthelyszínről is kidobták Orbánék konzervatív konferenciáját, jelentette múlt héten diadallal a hazai sajtó „igazi demokrata” része.
Mit is mondott egykoron Sir Winston Churchill, az Egyesült Királyság „ismétlésre” bukott, kétszeres miniszterelnöke? Sok mindent, gyakran idézik vele kapcsolatban a Voltaire-nek tulajdonított, de a francia író-filozófus által le nem írott mondatot: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”. Most pedig igen aktuális egy másik Churcill-idézet is, mégpedig az, hogy „Annak a társadalomnak, amelyben az emberek nem mondhatják el a véleményüket, nincs jövője.” Mások mellett ő volt az egyik támogatója az európai integráció gondolatának, mégpedig annak érdekében, hogy a két világháború kegyetlenségei soha ne ismétlődjenek meg. Ehhez első lépésként az Európa Tanács felállítását javasolta, s 1948-ban a kontinens mindahány országából nyolcszáz küldött vett részt a Churchill tiszteletbeli elnökletével zajló – nem, nem brüsszeli – hágai Európa Kongresszuson. Ennek eredményeként 1949-ben megalakult az Európa Tanács, amelynek első ülésén maga Churchill is jelen volt.
Múlt héten láthattuk, hova jutott az európai integráció.
Nem csoda, ha szamárságok jutnak az ember eszébe például a brüsszeli rendőrökről is, hiszen minden tisztára olyan volt, mintha egyszer már átéltünk volna hasonlót. Mintha ami velünk itt, Európában történik, korábban már megesett volna. Olybá tűnik ez a demokrácia legfelsőbb foka, a színtiszta szocialista demokratizmus. Mert hát ott sem volt egy időben, vagy egy ideig erőszak. Finomodott a kín. Nem, politikai ügyben nem csuktak le senkit a konszolidált időkben – mint ahogyan most, Brüsszelben sem -, de például ki volt mondva, s talán le is volt írva, hogy egyetemi polgárt a rektor engedélye nélkül nem vihettek el a rendőrök. Betartották. Előbb leváltották a rektort, aztán mentek a rosszalkodó hallgatóért. S bár csak némileg analóg a példa, mégis megemlítem, hogy a debreceni Kossuth Egyetem rektorát, Rapcsák Andrást – aki egyébként akkoriban már a nyugdíjkorhatár környékén járt – azért „helyezték nyugállományba”, mert felnőtt, egyetemet végzett lánya, Mária Budapesten tüntetett március tizenötödikén. A „Mi senkit nem bántunk, elvtársak!” nemes gondolata jegyében embereket aláztak meg, sokakat ellehetetlenítettek és életpályákat térítettek el, sorsokat törtek össze.
Hát most itt is ez következik? Megeshet. Mindenesetre a brexit már figyelmeztetett, mégpedig élesen. Keményen jelezte, hogy itt, kérem, valami baj van. Talán nem is konkrétan, csak úgy általában. Nem, nem mondanám, hogy mi is lépjünk ki az EU-ból, mint a britek, és azt sem állítom, hogy én tudom a megoldást. Nem. Annyit viszont látok, érzek, hogy hiába a papír, hiába a szerződések, egyezmények, valami nem működik. És valami még rosszabb lesz. Egyre rosszabb. Ahelyett, hogy nyugodtan, őszintén, bátran egymás szemébe nézhetnénk, itt még tíz – mit tíz, száz – év múlva is gyanakodva lessük majd egymást, és a mindenféle internacionalista mákony, szólás- meg sajtószabadság, személyiségi és gyülekezési jog jegyében tombolni fog a világdemokratizmus. Mégpedig derék, Brüsszelben szorgalmasan jelentgető honfitársaink teljes megelégedésére. Egyébként Churchill mintha nekik is üzent volna, mégpedig azt: „ Ha külföldön vagyok, sosem bírálom vagy támadom országom kormányát. Amikor aztán hazajövök, pótolom a dolgot.”
Mindenesetre pótlás közben, elvtársak, végül énekeljük el az Internacionálét! Az utolsó pedig kapcsolja le a villanyt. Igen, hiszen az éber brüsszeli rendőrök már most is víz- és áramkikapcsolással fenyegetőztek a NatCon helyszínén.
A szerző újságíró
