A sztahanovista esztergályost Kossuth-díjjal tüntették ki 1950 márciusában „a gyorsvágás terén sztahanovista módszerekkel elért eredményeiért”.
Egy évvel később már a Győri Szerszámgépgyár igazgatójává, 1963-ban Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatójává nevezték ki. Tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának, munkásságát a korszak szinte összes kitüntetésével elismerték.
A „vörös báróként” emlegetett igazgató kíméletlen módszerei és sajátos káderpolitikája miatt sok ellenséget szerzett magának mind a vagongyárban, mind a politikában. Ellenfelei nem találtak rajta fogást, „csak” azzal tudták vádolni, hogy munkatársaival szemben időnként megengedhetetlen stílusban beszél, és múltjuk miatt zsarolható emberekkel veszi körbe magát.
Vezetési kvalitásait és az általa irányított gyárak gazdasági eredményeit senki sem vitatta, azonban gyakran állítják, hogy azért hozhatott a szocialista rendszerrel látszólag teljesen ellenkező döntéseket, mert központi bizottsági tagsága és nagy hatalmú politikai támogatói mindig megvédték a személyét ért támadásoktól.
Valójában volt bátorsága és sikereivel megalapozott háttere ahhoz, hogy nagy ellenállást kiváltó lépéseket is megtegyen. Ezenkívül kevés olyan vezető volt Magyarországon, aki hozzá hasonló jelentőséget tulajdonított a munkások szociális ellátásának, a kulturált öltözőnek, mosdónak, az étkezési lehetőségnek és a tiszta munkaruhának.
Bár Horváth Ede megítélése napjainkban is ambivalens, magánéletében feddhetetlen volt, semmivel sem lehetett korrumpálni.
