– Lényegében már 1849 márciusában, akkor, amikor Vetter Antal tábornok elkezdi kidolgozni a tavaszi hadjárat terveit, eldől, hogy a Duna-Tisza-köze után Komárom irányában folytatódik majd a hadjárat. Már akkor kijelenti, hogy előbb lesz Komáromban, mint Budán. Mindez azért volt logikus, mert Komárom erődje a korabeli Magyarország legjobb erődítménye volt, és a birodalmon belül is a legjobbak közé tartozott – beszél a tavaszi hadjárat második szakaszának menetéről Hermann Róbert.
Vetter Antal, aki a tavaszi hadjárat tervét kidolgozta
Fotó: Nemzeti Portrétár
Az erődrendszer története
A Duna bal partján Komáromnál, a Duna és a Vág folyók közötti keskeny félszigetet már a honfoglaló magyarok is védelmi célokra alakították ki. Itt épült fel a középkori komáromi vár, majd az Öregvár, a török elleni küzdelmek fontos helyszíne. Az Öregvár nyugati bővítményét, elővédművét alkotta az 1664 után létesített Újvár, amely a császári erők jelentős támaszpontja lett, lényegében Bécs előretolt bástyája.
A napóleoni háborúk idején felértékelődött a vár. Miután a franciák 1809-ben Bécset is elfoglalták I. Ferenc Komáromba menekült, amelyet előzőleg nagy sietve megerősítettek. Az osztrák császár ekkor döntötte el, hogy Komáromot a Birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni, alkalmassá téve egy 200 000 fős véderő befogadására. Az erődrendszer kialakítása már 1827-ben megkezdődött. Az Ó- és Újvár helyrehozatala mellett a terv tartalmazta a Duna jobb partjának erődítési elképzeléseit is. A már meglévő jobb parti hídfőerőd a Szent Péter palánk (a későbbi Csillagerőd) mellé két másik fa-föld szerkezetű erődöt is terveztek, a monostori és az igmándi erőd alapjait. Az építés az 1848-49-es szabadságharcig nem fejeződött be, de már olyan állapotban volt, hogy csak egy komoly ostrommal lehetett elfoglalni, amelyre az 1848. decemberi körbezárásától 1849 áprilisáig sem volt elég energiája az osztrák erőknek. A teljes erődrendszer kialakítása csak 1877-ben fejeződött be.
A Nádor-vonal 6. bástyája
Fotó: Wikipédia
Kevéssé ismert, hogy 1848. szeptember 29-e nem csupán a pákozdi diadal miatt volt fontos nap a szabadságharc során, de ugyanezen a napon került magyar kézre Komárom erődrendszere is. A március 15-i forradalom kitörésének az idején ugyanis az a Wilhelm Mertz volt a várparancsnok, aki mindent elkövetett, hogy a magyar kormánytól függetlenítse magát és az erődítményt, s csak miután az említett napon a várőrség felesküdött a magyar alkotmányra, távozott a várból, és került az erőd valóban magyar kézre.
– Komárom az 1848. decemberi osztrák támadást követően is magyar kézen marad, ennek pedig nagyon nagy a jelentősége a szabadságharc továbbélése szempontjából, hiszen a császári csapatok nem hagyhatják ott őrizetlenül, ami miatt olyan erőket kell nélkülözniük, amelyek a főhadszíntéren ténylegesen hiányoznak. A tavaszi hadjárat során folyamatosan ott van egy tüske a hátsójukban. Ez ugyanis utánpótlási, hadseregellátási, csapatszállítási nehézségeket okoz. A Dunát lényegében nem tudják szállítási útvonalként használni, és körbezárás nélkül a védők a szárazföldi szállításokat is veszélyeztetnék.
A vár védőinek kitartása morálisan is fontos volt a magyar katonák számára, amit a parancsnokok is érzékeltek, ezért is igyekeztek Komárom felszabadításával.
– A magyar hadvezetés úgy tudja, hogy van egy szilárd átkelési lehetőség Komáromnál, így a Duna bal partján előre nyomulva, itt átkelve a jobbpartra, hátba támadhatják a császári főerőket, és ezzel legrosszabb esetben is rákényszeríthetik őket a főváros kiürítésére. Ez a Liddell Hart-féle közvetett megközelítés tipikus példája, miszerint nem megyünk fejjel a falnak, hanem megpróbáljuk kimanőverezni az ellenséget a legszilárdabb állásából is.
A stratéga, akit Vetter Antal megelőzött
Sir Basil Henry Liddell Hart (1895. október 31. – 1970. január 29.), pályafutása nagy részében B. H. Liddell Hart kapitányként ismert, brit katona, hadtörténész és katonai teoretikus volt. Számos hadtörténetet írt, amelyek nagy hatást gyakoroltak a katonai stratégákra. Azzal érvelve, hogy a frontális támadások hatalmas emberáldozatokkal járnak, amint azt az I. világháború bebizonyította, a „közvetett megközelítést” és a gyorsan mozgó páncélos alakulatok alkalmazását javasolta. Az ő felvetését jelentősen megelőzve dolgozta ki a tavaszi hadjárat, hasonló elgondolásokra épülő tervét Vetter Antal tábornok.
Felmerülhetett volna, hogy a Pestnél állomásozó főerőket, és a Komáromnál lekötött ostromlókat megkerülve egyenesen az osztrák fővárost veszélyeztesse a magyar sereg.
– Bécsnek nincs ekkor katonai jelentősége, túlzott magabiztosságra utalt volna a császári főváros elleni támadás, ráadásul a császári udvar sem Bécsben, hanem Olmützben székel ebben az időben, így ilyen értelmű riadalmat sem okozna egy Bécs elleni manőver. Ráadásul fennáll annak a lehetősége, hogy az ostromzár alatt álló erődöt elfoglalják az osztrákok, és akkor elég nagy bajban kerülhetne a magyar sereg. Összességében teljesen érthető a komáromi terv elsődlegessége.
Persze, a katonai megfontolások mellett a lélektaniak sem elhanyagolhatók, hiszen Buda és Pest mégis csak az ország fővárosa.
– Az isaszegi győzelmet követő április 7-i haditanácson Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke is azt szeretné elérni, hogy helyből támadjanak Pest ellen. Nehezen is sikerül meggyőzni, hogy az ellenség erőfölénye a Pestnél kiépített állások miatt még inkább érvényesülne, ráadásul egy kétséges győzelem esetén még mindig ott van egy átkelési nehézség, hiszen a budai várágyúk ezt csak alapos kitérővel tennék lehetővé. Egy ilyen manőver az addigi sikereket sodorná veszélybe. Kossuth ezt belátja, és hozzájárul a politikai vezetés részéről a komáromi terv végrehajtására. Otthagyják a magyar sereg egyharmadát Aulich Lajos tábornok vezetésével, hogy sakkban tartsák az osztrák főerőket, míg a maradék kétharmaddal a Duna bal partján indulnak meg, és a Garamon átkelve megpróbálják felmenteni Komáromot, és a jobbpartra átkelve kimanőverezni a császáriakat a főváros környékéről.
A terv végrehajtása ugyan jól indult, Vácnál nem csupán legyőzik az észak felé vonulást akadályozó császári erőket, de a hadosztályparancsnok, Christian Götz vezérőrnagy is elesett az ütközetben.
– Van egy olyan mondás, hogy minden haditerv a hadműveletek megindulásának első napjáig érvényes, és a végrehajtás közben mindig változtatni kell. Természetesen itt sem megy minden az elképzelések szerint. Hadműveleti szempontból el kell ismerni, hogy hatalmas szerencsénk van, és a komáromi csatáig nagyon jól mennek a dolgok. Vácnál április 10-én az észak felé történő áttörés ugyan taktikailag nem egészen tökéletes, mert a Klapka-hadtest bekerítésre küldött dandárja az óriási ködben eltéved, de a malőrtől függetlenül az ütközet végeredménye, hogy a császáriak visszavonulnak. Amit kevésbé emlegetnek, hogy Görgei Artúr tábornok irányításával ezen a napon van egy előrenyomulás a főváros előterében, amelynek éppen az a célja, hogy leplezze a két és fél hadtest elvonulását, ami teljesen bejön, mert Windisch-Grätz nem veszi észre, hogy valójában már nem a teljes magyar fősereggel áll szemben. Ekkor következik a szerencse, mert Olmützben megunják, hogy Windisch-Grätz folyamatosan küldi a sikerekről szóló hadijelentéseket, de a sikerek helyszínei egyre közelebb esnek Pesthez. Április 9-én az uralkodó leváltja Windisch-Grätzet a fővezérségről, ami azért is jó, mert egyfajta vezetői válság alakul ki, amíg a helyére kinevezett Welden altábornagy megérkezik, addig Jellasics viszi a boltot, aki a drámai helyzetet majdnem tragikussá változtatja.
A horvát bán ugyan a Habsburg-ház egyik legelkötelezettebb híve volt, ám tettei alapján az utókor akár a magyarok beépített vezetőjének is gondolhatná, hiszen az 1848. szeptember 29-i pákozdi csatától kezdve nem sok nehézséget okozott a magyar seregeknek.
– Abból a szempontból nem jó a fővezérváltás, , mert, miként Görgei emlékirataiban fogalmaz: még egyszer ilyen kellemes ellenfele, mint amilyen Windisch-Grätz volt, aki minden trükköt megevett, nem lehet. Az a vezetési válság, ami az ellenséges oldalon kialakul, éppen a döntő pillanatokban teszi lehetetlenné, hogy a császári csapatok rugalmasan reagáljanak a magyarok hadmozdulataira. Ez oda vezet, hogy a Garam mögött gyülekezik egy ellenséges hadtest, Ludwig von Wohlgemuth vezetésével, amelyiknek egyetlen dolga lenne, hogy védje a Garam átkelőit. Thaly Kálmán megfogalmazása szerint: „sebes víz a Garam, siet a Dunába”, tetejébe még tavaszi áradás nehezíti az átkelést. Az egymásnak ellenmondó, illetve késve kiadott parancsok következtében ez elmarad, és a magyar csapatok úgy tudnak hidat verni a Garamon, hogy az ellenség egy szalmaszálat nem tesz keresztbe. Április 18-19-én át is kelnek a folyón, majd 19-én részeként verik meg Nagysalló körzetében Wohlgemuth egyébként elég erős hadtestét. Neki ott annyi katonája van, mint másfél vagy két magyar hadtestnek.
Így minden akadályt sikerült elhárítani Komárom felmentéséhez.
– Április 22-23-án elérik a várat, Lenkey János tábornok már kitör a Csallóköz irányába, ott is felszámolják az ostromzárat, és igazából ekkor kell dönteni, hogy merre is folytassák a hadműveleteket. Görgei vezérkari főnöke, Bayer József ezredes azt javasolja, hogy nem kell szórakozni az átkeléssel a jobb partra, hanem helyette nyomuljanak előre a Csallóközben Pozsony irányába, mert ezzel kimanőverezhetik az ellenséget az egész Dunántúlról, amelynek az ausztriai visszavonulási útjára komoly fenyegetést jelentenének. A haditanács azonban Klapka haditervét választja, amely a jobb parti átkelés mellett az ostromzár teljes felszámolását jelenti, illetve itt próbálják meg az ellenség visszavonulását megnehezíteni Bécs irányába. Április 25-ről 26-ra virradó éjszaka ezt a haditervet hajtják végre. Lehet, hogy a Bayer haditerve kisebb áldozattal és több sikerrel kecsegtetett volna, de a tábornokok többsége és maga Görgei is amellett voksol, hogy próbáljuk meg szarvánál fogva megragadni az ellenséget. Tegyük hozzá, hogy a pozsonyi előrenyomulás esetén komoly kockázatot jelentett volna az ugyan megvert, de szervezetten visszavonuló Wohlgemuth-hadtest a magyar sereg háta mögött, ráadásul úgy tudják, hogy Párkánynál még a császáriak kezén van egy átkelő.
Ilyen előzmények után következett be a tavaszi hadjárat legnagyobb csatája április 26-án Komáromnál.
– A csata kezdeti része, amikor felszámolják a jobb parti ostromzárat, az egyértelműen magyar sikerrel jár, bár azt hozzá kell tenni, hogy maguk a császáriak is fel akarják számolni az ostromzárat, hiszen érzik, hogy ez már nem működik. Elkezdik az ostromütegek elvontatását, az ostromegységek kivonását. Később, a délelőtti óráktól, amikor a főút felé próbál előretörni a magyar sereg, és a Buda felől visszavonuló császári fősereggel csap össze, akkor egy elhúzódó adok, kapok alakul ki. Két magyar hadtest, az első és a harmadik, Klapka és Damjanich vezetésével, illetve a komáromi várőrség négy zászlóaljának bekapcsolódásával zajlik a csata. Alapvetően érvényesül az ellenség létszámfölénye, főleg a lovasság esetében érezhető, így a magyar csapatok a nap végére kénytelenek védhetőbb állásokba visszavonulni. Amolyan döntetlenszerű eredmény születik, hiszen mindkét oldal eléri a minimális célt, amit kitűz magának. A magyarok felszámolják az ostromzárat, a császáriak pedig ép bőrrel el tudnak takarodni Győr irányába, amiről kérdéses volt számukra, hogy meg tudják-e majd tenni.
Mivel a biztosító feladatokra, mint a lőszerszállítmányok garantálására, a Wohlgemuth-hadtest féken tartására tartalékolt VII. hadtest eleve kimaradt a csatából, a császári fősereg vagy nagyobb egységek bekerítésére valós esély nem volt.
– Talán nem kellett volna az egész hadtestet ott tartani Perbete környékén, és ugyan 26-án indulási parancsot kapnak, de mire Komáromnál beavatkozhatnának, már vége a csatának. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy a visszavonuló császári fősereg számbeli fölényben van az útját elállni igyekvő magyar sereggel szemben. Tegyük hozzá, a létszámviszonyok alapján a teljes VII. hadtest bevetésével is legfeljebb a cs. kir. főerőkkel azonos létszámú magyar katona lett volna ott a csatatéren, a tüzérség tekintetében pedig egyértelmű volt az osztrák fölény. A teljes bekerítésre ezért sem volt esély. Mivel a manőverezési lehetőséget végig megtartják a császáriak, egy összeomlásszerű kudarctól nem kellett tartaniuk.
A folytatás kapcsán már napjainkig tart a vita, hogy valóban Buda ostroma volt a törvényszerű lépés, vagy inkább a császáriakat kellett volna üldözni, ám erre már Buda bevétele kapcsán készülő írásunkban térünk majd ki.
