2024. április 27. szombat. 12:42
Csak idő kérdése volt… Nyomasztóan hatott számtalan emberre, akik alacsony önértékelésükben és elégedetlenségükben azt latolgatták, hogy a másik embernek többje van, mint nekik, szerencsésebb, sikeresebb náluknál. Alfred Adler, Freud egyik első tanítványa így fogalmazott: „Bármennyire ellenszenves is az irigység…, bármennyire visszataszító is általában, mégis alig találunk embert, aki ne volna hajlamos valamiféle irigységre.” Igen, csak idő kérdése volt, hogy a Liverpool futballcsapatába bekerülő hazánkfia mellén csüngő keresztek, a karkötője, a ruhája, a többmilliós autója stb. szemet szúr majd „a futballfejjel gondolkodók fajtájának”, és az irigység ellenszenves jellemvonásait tapasztalhatjuk vele kapcsolatban. Az elégedetlen ember tudniillik megrövidülve érzi magát, és arra gondol: neki miért nem jutott boldogságból? Szenved és szorong, mert kevés a pénze, és ebbeli helyzetéből nem lát kiutat. Bezzeg, a futballista! „Nem kerülhető el – írja Adler –, hogy az irigység az egyénben vagy a tömegben fel ne lángoljon, ha a korlátozások túlságosan erősek.” Innen már csak egyetlen lépés a gyűlölet. A következmény pedig a sértegetés. Olvastam, hogy az irigység kifejezési formája már az arcjátékban felismerhető, különösen a tekinteten. Az irigység megnyilvánul az egyes szófordulatokban és a gesztusokban is. Ilyenkor „sápadt” irigységről beszélünk. Az irigység hatással van a vérkeringésre, és organikusan a külső véredények összehúzódásában nyilvánul meg. Adler szerint az az ember, akit egész életében irigység tölt el, alkalmatlan az együttélésre.
Az irigy teremtmény véletlenül sem gondol arra, hogy mennyi munka, lemondás, kudarc van a siker és a népszerűség mögött! És akkor még nem említettem a tehetséget, amely a Teremtő adománya, de hihetetlen akarat és alázat nélkül semmit sem ér. Az aforizma mestere, Feleki László szellemesen írta: „Az önző ember csak magával törődik. Az irigy mással is.” Robert Kirshner amerikai csillagász feltette a kérdést: „Na, melyik a legerősebb alapvető kölcsönhatás az univerzumban?” És így válaszolt rá: „Nem, nem a tömegvonzás, az irigység.” B. Büttner Lina, a 19. században élt, kevésbé ismert, sajóvámosi írónő ekképpen vélekedett: „Az irigy lelkűből soha nem lehet valódi költő, mert az irigység olyan közönségessé tesz mindenkit, hogy az képtelen ideálisan érezni, és fényesen látni valamit.” Ez az idézet eszembe juttatja Radnóti özvegyét, akivel, röviddel halála előtt, egyik kollégámnak köszönhetően, a Pozsonyi úton találkoztam. Rövid beszélgetésünk egyik mondatára világosan emlékszem. Fanni néni azt mondta: „Mi mindig mondtuk Miklóssal, hogy József Attila a legnagyobb.” Ez a mondat az irigység tagadása!
Írhatom azt is, hogy az irigység az ember természetében rejlik. Benne van a génjeiben. A legtermészetesebb, egyben a legegyetemesebb érzés. S ha nem így gondolnánk, jusson eszünkbe, hogy még a szentek is irigykedtek egymásra. Agárdy Gábor színművész a „harag napjának” nevezte a Kossuth- és a Széchenyi-díjak átadását, mert ezen a napon vérig sértődtek azok, akik nem kapták meg a díjat. (Például annak idején Gáti József színművész, tanár és versmondó. Ő valóban megérdemelte volna a Kossuth-díjat.)
Hazánkfiától, a liverpooli futballistától messzire jutottam. Mély meggyőződésem – amire az embernek szüksége van –, hogy semmit, az irigységet sem szabad túl komolyan venni! A humor az, ami az emberi méltóság támasza, annak megnyilatkozása, hogy az ember képes legyen felülemelkedni az irigység negatív hatásain.
A szerző újságíró
