Bárcsak jönne még egy szép nyár! Nyáron talán a világgal kibékülni is könnyebb, a szorongás is oldódik. Ez a „kozmikus szorongás”, amely elszívja az életet, az erőt, a kedvet, a derűt. Jó lenne végre nem űzetve menekülni, csak úgy elindulni, menni, mendegélni a poros úton a távoli templomtorony felé. Árokparton megpihenni, zizegő fűbe leheveredni, nézni a lassan úszó felhőket a mély kékben. Megrészegedni a végtelentől. Várócsarnoknak látni a földről szökő porfelleget, a fűszálakon felkúszó hangokat, megsejteni az Urat magányosan állni a Nap előtt. Feltapadni a magasba öntudatlanul. Hallgatni a közeli jegenyesor zúgását – ott biztosan patak is lesz a fák tövénél –, kimérni időben a távolságot. Ösztönösen tudni, hogy a várócsarnokból nem kell menekülni, nem kell keresni a kijáratot, biztosan úgy lesz jól, ahogyan lesz. Másként nem lehet.
Kibékülni a világgal csak úgy lehet, ha első lépésként kibékülünk a saját sorsunkkal. Banalitásnak hangzik, de mégis ez a legnehezebb lépés, amit meg kell tennünk. Nem akarok úgy tenni, mintha nekem már sikerült volna. Vagy akár csak képes is lennék megérteni a kényszersors és a szabadon választott sors közti különbséget. Elfogadom Szondi Lipót teóriáját a családi minták, ős-figurák determinálta kényszersorsról, de csak azzal, hogy az énnek hatalmában áll a családi minták ellenében is utat választani, azaz szabadon választott sorsot követni. Eszmék és mámorok alkotják a végzet törvényét. Az „irányítható fatalizmus” tekintetében már kételyeim vannak, de nem szeretnék a pszichoanalízis veszélyes vizeire tévedni, arrafelé már nagyon sokan megfulladtak. Csak a világgal szeretnék kibékülni, lecsukni a szemem és örülni az életnek, az ígéretnek.
Néha közel járok már ehhez az állapothoz, de nem kibékülés ez még, legfeljebb kizárás, feledés. Az elmúlás felfoghatatlan megérzése, valami lágy, rokon állapot a nemléttel. Ilyenkor eltűnik a szorongás, s mindaz a nyugtalanság, ami világból árad. Eltűnik az állandó ellenségeskedés, a harácsolás, akarnokság, hangoskodás. Eltűnik a betegség, a háború és a fegyverkezés, eltűnik a szenvedés is. Mindezek vámszedőit is elviszi az ördög; megszűnik a terrorizmus, az infláció, az uszítás, a fanatizmus, késelés, eltűnnek az erőszakos felforgatók, a bikacsökkel világmegváltók. Eltűnnek a repülőgéphordozó anyahajók, a tengeralattjárók, a bombázók; a szabad gondolatot jogszabályokkal korlátozók, a kilakoltatók. Eltűnik a rohanás, a folytonos versengés, az álmatlanság. Eltűnnek a szívbe markoló félelmek, az öregség, magatehetetlenség, a méltatlan elmúlás, amelyben elbúcsúzni sem tudunk már. Eltűnik, de ködfátyolon át, a rovarzene mögött valahogyan mégis érzem, hogy mindez itt van a világban, itt van velem és fenyeget.
Bárcsak egy szép nyár jönne még! Hosszú, forró nyár, ahogy a dalban áll. Ha visszajönnének a piros pipacstengerek, a birkanyájak a domb vállára, a frissítő zápor a nyakunkba. A sötétedés után is abbahagyhatatlan meccsek a grundon. Visszatérnének a suttogásban a legendák, hogy eljön majd az igazság ideje, eljönnek a lovagok, egyszer elhajózunk messze a tengereken; eljön egy lány, „a Napba öltözött lány”; az öröklét tisztán érzékelhető és természetes lesz, mint az, hogy a Nappal kelünk és nyugtával fekszünk. Minden éjszaka álmodunk. Patakban fürdünk, a síneken egyensúlyozunk, talpfákon mezítláb harangszót táncolunk, a darvak szárnyairól messzi dallamot hallgatózunk, a porba várost rajzolunk. Nem fenyeget semmi. A Nap nem öl meg és mi nem öljük meg a Napot. A természet nem öl meg és mi nem pusztítjuk el a természetet. Körülöttünk csüggedt tarlóvirágok lengedeznek a szélben.
Ha ez a nyár eljönne! Nem ismernénk még azt a szót, hogy „allergia”. Kullancsról sem hallottunk. Napolajat először akkor vennénk, mikor Bulgáriába utazunk végre látni a tengert. Éppen béke honolna a világban. Az izraeliek megnyerték az aktuális utolsó háborút az arabokkal szemben, az oroszok még nem támadták meg egyik szomszédjukat sem – Afganisztánról nem is nagyon hallottunk –, az amerikaiak is nyugton vannak, épp most sikerült meglépni Vietnamból, erőt gyűjtenek Grenada ellen. (Ez egy Budapestnél kisebb karibi ország, ahol a kubai kommunisták ügyködtek.) Megkönnyebbülünk, hogy Chile miatt sem fog kitörni a világháború és a falklandi pásztorok sem sejtik, hogy nemsokára a híres brit flotta védi meg őket az argentin inváziótól.
Utoljára valamikor akkor régen lehetett egy ilyen csodás nyár. A patak folyónak tűnt, ahol valaha a malom állt, s ki is köveztek egy részt, folyó volt, sőt tenger; a szederfák roskadásig teltek finom édes gyümölccsel; a vasút menti ringlófákat is gyakran megmásztuk, nem vetettük meg az apró termést. A kertben hátul szilvafák, elöl egy meggyfa állt. Mind bőven termettek. Visszatérő történet volt a családi mesélések idején, hogy a nagymamám mégis minden piacnapon felkerekedett, s ha szezonja volt két nagy kosárban hozott még cseresznyét, sőt meggyet is. Akárhogy is, az előző esztendőkben elrakott rumos meggy rutinos dézsmálása is a nyár ízéhez tartozott. S persze a fejtett babból, éppen csak leszedett borsóból készült leves. Csipetkével. A nyár íz is, simogató napsugár is, s villám íze is. A legjobb kint a mezőn, réten, döngölt út mentén, hatalmas napraforgó táblák között, tarló szélén. Kis ligetben, vagy magányos fa árnyékában délben, harmincöt fokban. S még jobb elhagyott kápolnába húzódva, melynek tetejét már elvitték a viharok, a háborúk, vagy a serény falulakók, a falain felkapaszkodott a zöld, ilyen kápolnában a legjobb nyáron megpihenni, a fénylő tájba hunyorogni.
Itt elégne a Napban, ami még nyomasztana. A világ zaját végképp elfeledném. A kulacsból nagyot kortyolnék, de beosztással lennék, s az omladozó falakon látnám a ragyogó freskókat. A lovag-királyt, a Szent Koronát, látnám az oltárt, az oltáron a keresztet, fölötte pilledt kis cinegében a Szentlelket, látnám az ablakon át a közeledő sereget, látnám a tüzeket, látnám a moccanni sem bíró asszonyokat, a kápolna ajtajának feszülő férfiakat, a riadt gyerekeket. Megkönnyebbülnék a zápor pergésében, lám leszakadt az ég, de pár perc volt csupán, esett, s bőrig áztunk, a kápolna mintha tengerben állna, gőzölög körülöttünk a tarló, s a málló falakhoz koccan egy viharban elhagyott hajó.
Ahogy múlik az idő egyre inkább látom a szememben apám időskori, meggyötört tekintetét. Emlékszem a fiatal apámra is, de azzal semmi azonosságot nem látok. A sok pocsék borból csak a rossz szájíz maradt. Arról az ágról testrészeimben érzem a kínt, nagyapám ironikus mosolyát is látom, s tudom, hogy ezt a szót sem ismerte. Ős-figurák ugrálnak a szemem előtt, s ott ugrálok én is köztük. Sorsom kényszersors, pedig teljesen más utat választottam. Szabadon választottam. Ebben a választásban szerencsém is volt, de nem voltam elég erős. Nem voltam elég eltökélt. Hagytam, hogy elragadják tőlem az őseimet, s nem vettem észre, hogy magamtól orozták el a sorsomat. Nem adtam át magam egészen a magam választotta végzetnek. Talán csak ürügy volt minden, s elvesztegettem az időt. Elvesztettem a sok nyári csodát, s végül elragadták tőlem azt is, akiben mindez egyesült, s értelmet nyert. Aki lelkileg, szellemileg és testileg is oly közel került, hogy a választásom értelmet nyert. Akivel imánál erősebben forrtam egybe. „Fönntart még a tőled vett lendület./Már semmi sem leszek tenélküled.” Fönntartott nyolc esztendőn át, de most már felőröl a magány.
Szeretnék kibékülni a világgal. Szeretnék magammal is elszámolni. Várom a nyarat. Teremjen nyugalmat. Szeretném magamat teljesen átadni a sorsomnak. Elfogadni. Elengedni a kalapomat a szélben. Végre beismerni, hogy a jóváhagyásomra senki nem tart igényt. Volt választásom és volt elrendelés is. Felfogom, de nem értem. Mint az irányított fatalizmust. Még az ellen is küzdök, hogy az én külön bejáratú csodás nyaram elmúlt örökre. Nem jön vissza. Igaz, ettől még inkább magam vagyok, s így még kevesebb a remény kibékülni a világgal.
A szerző történész
