Fő foglalkozásomat űztem itthon a minap, azaz a kidobálást. Valami kéjes örömet érzek, amikor sikerül (na nem midig könnyen) megszabadulnom néhány olyan relikviától, legyen az ruha, dísztárgy, használati eszköz stb., ami már csak foglalja a helyet, de valójában nincs szerepe. Így leltem rá egyik napló-félémre, melybe már rég nem írok semmit, s amúgy is meggyőződésem volt, hogy az a kevés, ami benne van, a kutyát sem érdekli. Kidobás előtt azért mégis belenéztem, s amire rábukkantam, az az írás negyedik gimnazista koromban keletkezett. Nyomban fel is idézte bennem azokat az időket, amikor az osztályunk lánycsapata éppen Gustav Jung-rajongó volt. Mindig rajongtunk valamiért vagy valakiért, ez serdülőkori betegség. Mindez a hatvanas években történt, Debrecenben, amikor a híres-neves svájci pszichológus, Gustav Jung nevével és munkásságával megismertetett bennünket az egyik tanárunk. Na, nem a kötelező órák alatt, hanem amúgy, „maszekba”. Ilyen tanáraink is voltak nekünk, nem is győzünk eléggé hálásak lenni, holtuk után is sokat emlegetve őket. Talán mondanom sem kell, hogy akkoriban nekünk, pszichológiát nem ismerő, de érzékeny lelkű kamaszoknak mennyi érdekességet ajándékozott a lélektan megismeréséhez a jungi gondolatvilág. Hiszen gyermekkori szorongásokról, furcsa álmokról, s azok eredetéről, valamint serdülőkori bánatokról, a szülőkkel kialakított kapcsolatról tudtunk meg és hallhattunk olyan gondolatokat, amelyeket addig sosem. Ráadásul még az is fokozta érdeklődésünket Jung iránt, hogy megtudtuk, a mélylélektan mellett még az ufók, meg a repülő csészealjak is érdekelték. Így aztán már csak emiatt is roppant mód örültünk a vele kapcsolatos „különóráknak”. Jung amúgy 1961-ben távozott az élők sorából, így ez nem volt számunkra olyan beláthatatlan távolság tőlünk, mint mondjuk egy ókori tudós évszázadokkal korábbi lénye és munkássága.
Múltak az idők, s a Junghoz kapcsolódó óráknak, beszélgetéseknek elmúlt az ideje, hiszen szétszéledtünk, messze már a gimnázium, mindenki ment a maga útján. A kis napló-félémet kidobáltam, ám nem oly rég utánanéztem, hatalmas könyvtáramban megtalálok-e valamit Jungtól. Találtam persze, olyan írásokat is, amelyeket még nem olvastam el. Ám a híres-neves pszichológus, a mélylélektani iskola megalapítója holtában sem nyugodott. Nem engedett el. S egy olyan gondolatsort kaptam „tőle”, amely vélhetően holtig elkísér, s amely a mának is szól. Nos, megtalált könyvecskéjében egyebek közt Jung így ír: „a lélektan az a tudomány, amely a legfontosabb számunkra, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy nem az éhínség, nem is a földrengés, nem a mikrobák s nem is a rák, hanem az ember jelenti az emberre nézve a legnagyobb veszélyt, mégpedig azért, mert nem rendelkezik kellő védelemmel azok ellen a pszichés járványok ellen, amelyek a legnagyobb természeti katasztrófáknál is sokkal pusztítóbbak. Épp ezért messzemenően kívánatos lenne a pszichológiai ismeretek olyan fokú elterjedése, hogy az emberek megértsék, merről fenyegeti őket a legnagyobb veszély.”
Nos, a mai életünket elnézve, talán senki sem vitatkozna Jung azon véleményével, miszerint az emberre nézve a legnagyobb veszélyt maga az ember jelenti. Jó ideje már mást sem látunk, csak azt, hogy embernek ember a farkasa, s hogy nincs béke, s amit a Föld nevű bolygón tönkre lehet tenni, azt az ember tönkre is teszi.
S hogy mi a tanulsága ennek a kis történetnek? Semmi különös, csak annyi, hogy a zseni az zseni, s jó volna megérteni, felfogni, megfogadni, amit mond. No és még egy! Nem biztos, hogy mindig érdemes kidobnunk az ifjúkori tárgyainkat, emlékeinket. Jung műveit pedig végképp nem.
A szerző újságíró
