Nagy László a költő mágikus hatalmáról beszélt egy interjúban. Erkölcsi tételeket soha nem szokott megénekelni, nem kíván moralistaként sem feltűnni, ám a versei etikai vonatkozásaira igen kényes. Ő is a jelennek ír, a jelenről és annak emberéről, de nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy verseit a jövőben is olvasni fogják: „Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőtől s erről a sokat emlegetett máról.” A költői hatalomról nem kevésbé világosan fogalmazott: „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló is költő volt. Hatalma volt a közösségen, sőt hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget. Ha a vadászat balul végződött, méltán leüthették. Hála a munkamegosztásnak, én, mai »varázsló«, elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon.”
Illyés Gyula ars poeticája (A költő felel) ugyanúgy rögzíti a művész programját, mint Nagy László kitétele a – Borges novellájában végzetként jelentkező – „varázslói funkcióról”, amellyel edzeni és előkészíteni lehet a jelent egy jövendő feladatra. A cím utal egyben arra is, hogy a költőnek választ kell adnia különböző kérdésekre. A költő felel arra a kérdésre, hogy mi a költészet szerepe, feladata. „Dolgozom: küzdve alakítom / nemcsak magamat, aminő még / lehetek, akinek jövőjét / az »ihlet óráin« gyanítom; / formálom azt is, amivé ti / válhattok – azt munkálom én ki: / azt próbálom létre idézni, / azt a lényt, ki még csak agyag / bennetek s halvány akarat; / akire vágytok, / amikor sürgetve mondjátok: / költő, előzd meg korodat!”
Ez a vallomás azt az elképzelést tükrözi, hogy a művész nem követi, sokkal inkább előkészíti a változásokat. Közéleti szerepe ugyanúgy van, mint morális. A költő ebben az értelemben „homo politicus”, ám egyúttal játszó ember, „homo ludens”. („Játszunk / szavainkkal és életünkkel, / mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk” – olvassuk az idézett Illyés-versben, felelve Kosztolányi Akarsz-e játszani? című remekére is.) A poéta ludens attitűdje itt a szerepjátszó költő karakterében ragadható meg, amelyre Weöres Sándor kínál kiváló példát Kosztolányi mellett. Weöres egyszerre volt az orpheuszi (lényegkereső) és a próteuszi (alakváltoztató) költői szerepjáték reprezentálója.
A tudatos élménykeresés ugyanúgy képes alakítani a vers születését, mint a véletlen, bár lehet látni sorsszerűséget, törvényt is abban, ha bármi történik „művészileg” az alkotóval. Az olvasás művészetéről szóló értekezésében ezzel kapcsolatban idézte Sík Sándor Márait – Az író és témája című reflexióban olvassuk: „Az elhatározásban, mely az írót arra készteti, hogy egy alakkal, eseménnyel, jelenséggel irodalmi formában foglalkozzék, bizonyosan szerepe lehet a véletlennek is. De ez a véletlen akkor tud csak hatni az író lelkére és idegzetére, ha alkatrészei mély és titkos rokonságban vannak az író lelkének alapanyagával, bizonyos szemlélettel, hajlammal, azzal az egységes magatartással, melynek alkotóeleme a jellem, az értelem, az érzelmi készség, a műveltség és a hajlam. Nem hiszek abban, hogy az író »elhatározza« témáját. Az anyag, melynek végül gondolati és művészi formát kényszerül adni az író, azonos elemekből áll össze, mint életünk titkos, élményszerű anyaga. Mert az élet nemcsak testi és szellemi folyamatok összessége, az élet az egyén számára egyfajta, szigorúan személyi jellegű élmény, amely elől kitérni, megszökni az irodalomban éppen olyan kevéssé lehet, mint a valóságban. Az élmény az a vonzó és szelektáló erő, amely kijelöli az író számára a jelenséget, alakot, tüneményt, mellyel vagy akivel sorsszerűen foglalkozni kénytelen… Írni annyi, mint végzetes és másíthatatlan formában kifejezni azt az élményt, mely életünk parancsa és tartalma.”
Külön előadást érdemel az alkotói attitűdök sokfélesége, melyek alapján mindig más költőszerep és ars poetica fogalmazódik meg. A „homo moralis” alakja Babits költészetében körvonalazódik, a „homo aestheticus”, az önmagáért való szépség elkötelezettje (amilyennek Kosztolányi tartotta magát, prózai ars poeticájában kifejtve, hogy a versei mellé nem hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni), de a homo ludens Kosztolányi egyúttal homo moralis, aki arra vágyakozik, hogy de jó is volna, ha a Szépség váltaná meg a világot! Kosztolányi ars poeticája nemcsak verseiben van ott, de tanulmányaiban és cikkeiben is. Az Új Idők 1927-es vallomásában elítélte a „pártos” költészetet. „Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda” – s hasonló szellemben írt a Magyarországba 1934-ben A magyar írók helye a nemzetépítő politikában címmel. Ha valamely pártpolitikának vetné alá magát az író, „eladná azt a fölényét, hogy mindent és mindenkit egyszerre érthessen meg”, pedig a látókör zsugorodását csak ezzel a képességgel lehet megakadályozni.
A halálra készülő Babits költői vallomása a Jónás imája. A költő-próféta Isten üzenetével érkezik a közösségbe, de nem hallgatják és nem értik meg. Nemcsak önmagával vívódik – vállalja-e a prófétaságot? –, nemcsak Istennel nehéz megbékülnie – miért bocsát meg Ninivének, ha nem talált közöttük tíz igazat? –, hanem magával a szereppel is. S vajon elfogadja-e a rá osztott szerepet? Konkrét utalásokat tesz a művész isteni küldetésének jellegére: „[…] bár verseim / csücskére Tőle volna szabva rím / előre kész, s mely itt áll polcomon, / szent Bibliája lenne verstanom”; vagy néhány sorral később: „[…] szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran / szólhassak”. – Életünk titkos anyagának összetevői bizony, ott vannak a Biblia „verstanában”.
A szerző irodalomtörténész
