– A S.E.R.E.G. című katonai sorozatban forgat, nem mást, mint az Angyalbőrben sorozat főszereplőjét, Urbán Andrást, aki időközben vezérezredes lett. Évtizedek óta Németországban él, hogyan került a filmbe?
– Tavaly novemberben kerestek azzal meg, hogy készül egy katonai sorozat és szeretnék, ha benne lennék. Amikor megtudtam, hogy Dombrovszky Linda rendezi, úgy éreztem, nem mondhatok neki nemet. 2019-ben vele forgattuk a Don Juan kopaszodik című filmet és jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Akkor ugrott be, hogy Urbánként visszajönnék. Noha nem túl nagy a szerepem, de visszahoz valamit az Angyalbőrben sorozatból. Visszatér tehát Urbán, ha nem is aktív részese a történéseknek, de a szelleme ott van.
– A rendszerváltozás idején, konkrétan az átmenet évében forgatták az Angyalbőrben sorozatot. Hogy látja, hogy mi volt az, ami miatt nosztalgiával gondolunk a népszerű produkcióra?
– Nemrég újranéztem a gyerekeimmel. Szerintem akkor szokatlan stílust mert behozni ez a filmsorozat, mondhatnám nyugatiasabb szellemben épült a film, nem abban, amit a kommunizmusban megszoktunk. Gát Györgynek, a Linda sorozat írójának köszönhető, hogy megszületett. Gát egyébként a Robog az úthenger című filmet is jegyzi, amit gyerekként a hetvenes években fantasztikusan élveztem, nagy hatást tett rám. Arról szólt, hogy a szovjet határszéli nyírségi kis falu vásárolt egy gőz úthengert, amit Zala megyéből a faluba kell elvinnie. Nem tudják vonattal elvinni, ezért kell valaki, aki eljuttatja. Hatrészes sorozat született, és nagyon kedves történet kerekedett belőle. Valami ilyesmi volt az Angyalbőrben lényege is, hogy egy nagyon fegyelmezett sorozat, csodálatos emberi történetekkel, amelyeket innen-onnan összeszedett katonatörténetekből építettek fel a forgatókönyvírók. Gát Gyuri ezeket a bakasztorikat gyúrta össze, és fejlesztette tovább fikciós elemekkel színezett televíziós sorozattá. Karádi őrmester testesítette meg a szigort, a laktanya parancsnokot Bárdy György alakította, helyettesét Végvári Tamás, mellettük pedig van egy szórakoztató szakasz. Ide kerül be Urbán András, akinek nem is szabadna katonának lennie. Ugyanis ő profi focista, mindemellett életművész, aki a jelenlétével felforgatja a poroszosan kijelölt útvonalat. Ezt az emberek nagyon élvezték. Úgy kezdtük el, hogy a Hadügyminisztérium finanszírozta a nagy részét, vagyis a Magyar Néphadsereg állt mögötte, ahol akkoriban szigorúan elvtárs megszólítás létezett. A célja pedig nem más volt, túl a szórakoztatáson, népszerűbbé tenni a katonaság intézményét.
– Igen komoly színészekkel dolgozott: Usztics Mátyás, Bárdy György, Szerednyey Béla voltak a partnerei, amikor mint kezdő színész csöppent közéjük. Ráadásul nem is a színművészetiről, hanem színitanodából érkezett. Jelentett ez megkülönböztetést egyébként a szakmában?
– Én a tanoda második évében kerültem be, Mensáros László volt az osztályfőnököm, Schubert Éva, Pogány Judit tanított mások mellett. Többeket a főiskola áthívott. Én azonban ragaszkodtam, mert ha már ott kezdtem el, megszerettem, nem akartam átmenni a főiskolára. Akkoriban még meg lehetett szerezni a színészi végzettséget a tanodában is, nem voltunk megkülönböztetve a főiskolán végzettektől.
– Beskatulyázták az Angyalbőrben után?
– Igen, szó szerint folyamatosan az ott játszott karaktert keresték bennem. Amikor bementem a Filmgyárba gyakorlatilag az ajánlatok zömében arra kértek, hogy ugyanazt játszam el, mint az Angyalbőrben sorozatban. A színházak hasonlóképp. Akkoriban kezdték a színházakat nyereségorientálttá tenni: mindenki abban gondolkodott, hogy mit tud jó pénzért eladni. Ha az Angyalbőrben fut, akkor legjobb, ha abból csinálunk színpadi változatot. Hozzátartozik ehhez az is, hogy amikor a rendszerváltás megtörtént, úgy éreztem, hogy ki kell vennem a politikai fordulatból a részemet. Az MDF Fejér megyei kampányában aktívan tevékenykedtem, mert úgy éreztem, hogy közöm van ehhez, és be kell szálljak. Az egész családom sokat veszített a kommunisták alatt. Értelmiségi család, mindenütt orvosok, mérnökök, tanárok a felmenőim, gyakorlatilag mindenünket elkobozták. A rokonaim egyik fele a határokon kívül maradt, ’56-ban egy részüket lecsukták koholt vádak miatt, konkrétan nagyapámat főorvos igazgatóként évekre börtönbe vetették, a másik fele éveken át bujkált, vagy emigrált. Eleve antikommunista szellemben szocializálódtam. Az egész rendszerváltozástól sokat vártam, ezért szívvel-lélekkel beleszálltam. Amikor befutott az Angyalbőrben, hirtelen minden ajtó kinyílt előttem az MDF-székházban. Azonban amikor ez a hozzáállás a szakmába is beszivárgott, magyarul előnyt jelentett, hogy az MDF mellett vagyok, akkor azt gondoltam, nekem ehhez nincs gyomrom. Pártpolitikai alapon ne legyen válogatás semelyik társulatban. Akkor kezdődött el a színházak felosztása, kezdtek pártosodni a szakmában, és evvel nem tudtam közösséget vállalni. Nem szeretem, amikor nem a színészi képességeim, hanem a politikai hovatartozásom miatt hívnak meg társulatba.
– Ezért vett egy fordulatot, és indult el Erdélybe?
– Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit lehet erről mondani, de most úgy gondolom, hogy erről igenis érdemes beszélgetni. Mélyen vallásos vagyok, szeretek diplomatikus lenni, nem szeretek ítélkezni. Ebből is adódik, hogy amikor valakit vagy pozitívan vagy negatívan megkülönböztetnek, engem nagyon tud bántani. Az i-re az tette fel a pontot, amikor egy nagy színházba behívtak azzal, hogy csak velem tudják a következő évadot elképzelni. Visszakérdeztem, mert igazán érdekelt, hogy vajon engem lát a színházigazgató a legtehetségesebb színésznek, azért mondja? A válasz pedig úgy hangzott: egy hajóban evezünk. Ekkor döntöttem el, hogy Marosvásárhelyre költözöm az akkori barátnőmhöz. Pontosan 1991 márciusában történt, amikor elhagytam Magyarországot, mert nem kértem abból szemléletből, amit a szocialista Magyarország hagyományozott ránk.
– Milyennek látta az alakuló Romániát?
– Csodálatos vidék Erdély. Autentikus, de omladozó települések amerre csak néztem. Akkor még gyakorlatilag nem változott meg semmi: a rendőrök kint ültek a települések szélén, a határ borzalmasan nehezen volt átjárható. Két-három napon keresztül várakoztak egyesek, hogy átjussanak. Volt egy minisztériumi papírom, ezért soron kívül jöhettem, de mindig be akarták baltával verni a kocsim ablakát, hogy a forgalmat ne kerüljem ki. Szóval én gyakorlatilag itthon csak a káoszt láttam a rendszerváltozásból, és Romániában éltem azt át valójában.
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban tárt karokkal várták?
– Marosvásárhelyi Színházban dolgoztam, kiemelt fizetéssel, a legjobb színészek szintjén kezeltek. Olyan helyekre mentünk el a darabokkal, ahova busz is alig jutott el. Hirtelen a sűrűjébe csöppentem az egésznek, olyan vándorszínház lett belőle, hogy az fantasztikus! A társulatot a mai napig anyaszínházamnak tartom, mindenkit személy szerint nagyon megszerettem. Románul megtanultam ez idő alatt.
– A szakma elfelejtette közben itthon?
– Nem, hiszen jártunk gyakran Magyarországra, lévén a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kiemelt társulat volt. Remek művészek, és valamilyen kapcsolatom folyamatosan volt az itthoni szakmával. Azonban abban az időben nem volt olyan, hogy telefonálási lehetőség: a központban, ha nemzetközi hívást kértél, akkor 2-3 nap telt el, mire megadták. A román színházat megtapasztalni testközelből, pedig maga volt a világszínvonal! A nagy rendezők már a diktatúra idején kimentek a Sorbonne-ra tanulni, erre válaszul a hatalom kizavarta még őket Szentpétervárra is tanulni. A Sztanyiszlavszkij módszert és a két színházi kultúrát tudták ötvözni. Olyan esszenciálisan saját dolog született, hogy a hetvenes évek óta világraszóló színházat hoztak létre. Hat év után kikerültem a színházból. Nagyváradra mentem, majd, 1997-ben Schwajda György meghívására kerültem Szolnokra, de emberileg nem jöttünk ki egymással. Gyergyószentmiklósra visszatérve nagy terveim voltak egy saját színház létrehozásával kapcsolatban, a város nagyon komolyan támogatott. Harminc-negyven férőhelyes kis stúdiószínházat hoztam létre, de sok pénzünk nem volt, Gyakorlatilag pénzszerzésért indultam neki Németországba.
– Ahol huszonnégy éve él…
– A Jóisten tízévente ad nekem egy löketet. Néhány hónap alatt kint megismerkedtem a feleségemmel. Szabadúszó színész lettem, mert itt Németországban nehéz tagnak lenni. Minden híreszteléssel szemben Németországban a színészsors egy nagyon sanyarú élet. Egész Münchennek hat államilag eltartott színháza van. Megvolt az elképzelésem arra, hogy miként lehet klasszikus, mégis modern színházat csinálni. Elkezdtem, itt megszervezni a magyar színházat, valójában egy utazó színházat. Ennek az lett a vége, hogy elhívtak Veszprémbe… Később elkezdtük a magyar klasszikusokat hangoskönyvben kiadni, ami Magyarországon is jól futott. Hozzá kell tennem, hogy a színjátszás mellett egy versenybicikli gyáram is volt egy ideig, de soha nem hagytam el a szakmát.
– Nagyon megváltozott az utóbbi években Németország? Hogy látja ezt a közvetlen környezetében?
– Megváltozott. Korábban München nagyon nyugodt város volt, semmi zavar nem volt. Egyik kedvelt kis utca, ahol mindenféle kézműves üzlet volt, ma tele van arab fodrásszal, nemrég számoltam össze hét fodrász van, és csak ők működnek ott, és jó néhány fogadóiroda, ahol a vendégmunkás elverheti a pénzét. Egészen más a kép, és ez az elmúlt évek eredménye.
– Amikor Dombrovszky Linda filmrendező megkereste a Don Juan kopaszodik című film főszerepével, mit látott meg a karakterben?
– Egy szindbádi hős, akit játszom, remek dramaturgiával. Amikor elolvastam, akkor azt gondoltam, hogy ezt más nem játszhatja.
– Nem túlzás azt mondani, hogy az említett két, a Megafilm Service gyártásában készülő filmmel valamelyest visszatért a magyar filmhez?
– Igen, lehet ezt mondani. Az én szabadúszásom soha nem jelentette azt, hogy elfordultam volna. Mert kellett nekem az a harminc év, az a rengeteg élethelyzet, ami után azt mondhatom, hogy most megint van egy hullám, amit meg lehet lovagolni. Azt látom, hogy az emberek mentalitása megváltozott itthon, sokkal jobban szétszakadt a társadalom, mint harminc éve. A magyar szerintem individuálisan, okos, de nagyon kritikus nép. A németek inkább elfogadják, ha valami az ő hibájuk, sokkal kevésbé kritikusak, vagy mutogatnak a hatalomra, mint a magyarok. Még akkor is, ha a maihoz hasonló nehéz időket élnek.
