De Carina (Pernille August), aki Johannesszel (Dennis Storhol), a férjével vendégül látja két lányukat, a nagyobbik lány vőlegényét és családját, meg az asszony öccsét és barátnőjét, és a férfi előző házasságából származó lányát, nem csak legendás epertortájával és svéd népszokásokkal készül az ünnepre, hanem egy bejelentéssel is.
Sejteni lehet, hogy mi az a bejelentés, később Carina ki is fejti, még azt is, hogy miért kell ez, de csak egyre szívszorítóbb lesz a várakozás, egyre nagyobb a kontraszt a vidám evés-ivás, együtt éneklés,közös játék és a bejelentés között.
Pedig Carina akkor akarja elmondani, amikor mindenki vidám. Mire el is mondhatja, addigra azonban sok minden romba dől. Titkok törnek elő, olyasmiket tudunk meg a szereplőkről, amelyekre nagyon nem számítottunk, olyan kész helyzetek elé állítva az ünnepi asztal körül ülőket, amelyek elől nem térhetnek ki, mire eljön az esti tánc ideje, többeknek olyan választ kell adniuk, amely eldönti a saját sorsukat, és a többiekére is befolyással van.
Mindeközben csodás krumplisalátákat, zöld salátákat, lazacszeleteket, heringsalátát, általunk svéd húsgolyóként ismert gombócokat és epertortát falnak, bort, sört, égetett szeszeket vedelnek, és olyan játékokat játszanak, amilyeneket nálunk falunapon vagy az óvodában szoktak a gyerekek. És olyan dalokat is énekelnek.
Békákat utánoznak, körbe-körbe ugrálnak. Zsákban futnak, kötelet húznak, részeg norvégos versenyt rendeznek. Élik a belső gyermeküket, ahogy ezt régen a falusi felnőttek is tették.
Mozaikcsaládokat látunk, második házasságokat, ilyen családokból származó gyerekekkel, meg több olyan házasságot és párt is, ahol az egyik norvég, a másik arab, vagy afrikai felmenői is vannak. Ezek a házasságok és párkapcsolatok a filmben működnek. Úgy tűnik, ha nem is elsőre, de az emberek megtalálják a párjukat, ha hajlandók elfogadni az alapvető normákat.
Úgy tűnik, ha nem is elsőre, de az emberek megtalálják a párjukat, ha hajlandóak elfogadni az alapvető normákat.
Fotó: Netflix
Gyönyörűen fényképezett tengerparti tájon ülnek a teraszon, meleg, aranyos fényekben úszó napsütésben. A fejükön mezei virágokból font koszorú, a fejük felett a felhőtlen kék ég. És ez alatt a kék ég alatt, de még inkább, ahogy a visszajátszásokból látjuk, az elmúlt évek alatt – megesik minden, ami összezúzza ezeknek az embereknek a legszebb
reményeit.
Árulás, megcsalás, lelketlenség, halálos betegség, viszonzatlan szerelem, beteljesületlen élet, félelem a felelősségvállalástól – ilyesmik szerepelnek a repertoáron, és a varázslatos éjszakán, ahogy például Shakespeare vígjátékában is, amelyben a szembenézést, a mélypontot, a szégyent szintén követi valami jobb.
De vajon mindenki találhat-e kiutat a kétségbeesésből, mindenki kaphat-e beteljesedést, új életet a filmsorozatban, amelyben két szereplő, Helena (Sofia Tjelta-Sydness) és Lysander (Kim Falck) neve is utal Shakespeare művére. Úgy tűnik, a fordulópontot a nagyobbik lány, Hanne (Amalia Holm) vőlegénye, Darius (Peiman Azipour) döntése jelenti, amely után elindul a lavina.
Az öt részes norvég minisorozat, amelynek egy-egy része harminc perces, arra a kérdésre is keresi a választ, hogy egy nehéz párkapcsolati helyzetben mit tehet egy férfi, hogy férfi maradjon, vagy talán még inkább az legyen? Mit kezdhet magával az az idős ember, aki még nem látott, nem élt át mindent, amire vágyott, az állandóság halálfélelemmel tölti el, de kalandozni még volna kedve? Mit tehet, akinek csak hónapjai vannak hátra, hogy kerekítheti ki az életét? És aki hosszú évek óta nem mondja el, mit szeretne igazán?
Per-Olav Sorensen filmje mindannyiunk torkában megmozdítja a gombócokat, kikívánkoznak a szív mélyéről az elharapott, soha ki nem mondott mondatok, könnyebb elhinni, hogy nem baj, ha nem vagyunk tökéletesek, hogy meg lehet bocsátani egymásnak, hogy kiemelhetjük egymást a félelemből és a kétségbeesésből. De ehhez az kell, hogy merjük élni a belső gyermekünk életét is, merjünk játszani, énekelni, hinni.
Szent Iván éjszakája – Mittsommarnatt – 2024
Norvég tévésorozat – ötször harminc perc
rendezte: Per-Olav Sorensen
