A nyugati ember szereti azt gondolni, hogy szabadságfokát a boltok kínálata, a nyaralás helyszínének kiválasztása, a szavazólapon sorakozó nevek adják, esetleg a tény, hogy a szólásszabadság égisze alatt azt mond, amit és amikor csak akar, még akkor is, ha az adott témában felszínes ismeretein túl semmit nem tud felmutatni.
Természetesen mindezt a következményekre való tekintet nélkül, mert ahogy Anton Ego foglalta össze a Lecsó című filmben, a kritikus munkája ugyebár „sok szempontból egyszerű, keveset kockáztat, miközben élvezi helyzetét, hogy szabadon bírálhatja mások munkáját és tehetségét”. Kortünet. Minden adott hozzá: a közösségi média, a fogyasztói kultúra, a szabadság és az önmegvalósítás illúzióját tápláló és arra kondicionáló politika, ami olyan jelenségekben csúcsosodik ki, mint a csillárral kötött házasság vagy a kutyaként, esetleg sellőként „kiteljesedő” emberi életek.
Néhány hónappal ezelőtt a Talk TV forgatott egy dokumentumfilmet Grimsby városában. A város hajdanán a halászatnak köszönhetően az egyik legforgalmasabb angol kikötőt tudhatta magáénak, ahonnan néhány évtizede még jelentős személy- és teherforgalmat bonyolítottak. Ahogy azonban az ipar hanyatlani kezdett, a sorsa is megpecsételődött. Üres házak, bedeszkázott ablakok, málló vakolat és huzatos szobák, amikben csak a szél zúgolódik. A hajdani dicső város ma hivatalosan is az Egyesült Királyság legalacsonyabb jövedelmű települése. A hanyatlást bemutató film kockái között az egyik különösen beszédes: egy romos épület falára kék festékkel valaki a következőt írta: „Szabadok vagyunk?”
Szabadok vagyunk-e, ha napról napra élünk? Szabadok vagyunk-e, ha az álmaink meg sem születnek? Szabad-e az édesanya, aki nem tud télen fűteni, aki nem vacsorázik, csak hogy a gyerekének legyen mit ennie? Szabadok vagyunk-e, ha már lakhatásunkat sem tudjuk biztosítani, ha egy saját lakás a legtöbb ember számára elérhetetlen? Hol van a szabadság abban, ha valaki egy hosszú betegség után örök életére az adósság csapdájába kerül, miközben Jeff Bezos hobbiból az űrbe megy? Szabadon választok-e, ha csak azok közül választhatok, akiket valakik kiválasztanak nekem? Szabadok vagyunk-e, ha betartjuk az alku ránk eső részét, és fizetjük az adót, gyakoroljuk állampolgári kötelességünket, saját mércénkhez mérten igyekszünk segíteni közösségünket, miközben az állam hátat fordít nekünk? Fürdőzünk-e a szabadságban akkor is, amikor Grimsby és az Egyesült Királyság legolcsóbb Fish and Chips helye előtt tömegek várakoznak, sokszor már nyitás előtt? Miért van az, hogy ennek a helynek a tulajdonosa megteszi a közösségért azt, amit csak megtehet, míg az állam a kisujját sem mozdítja?
Válaszokat hiába várunk, mert a világunk addig sem jut el, hogy a kérdéseket feltegye, holott a szegénység, az elszegényedés nagyon is valóságos fenyegetést jelent a számára. Helyette van, ami: transzfóbiával megvádolt írónő, akinek üldözése azzal kezdődött, hogy védelmébe vette egyik honfitársát, akit azért rúgtak ki a munkahelyéről, mert azt tweetelte, hogy egy ember nem változtathatja meg a biológiai nemét.
„Nincsen semmi szocializmus a szegénységben” – mondta annak idején Teng Hsziao-ping, Kína hajdani első embere, aki a reform és nyitás politikáját végigvitte és elindította az országot azon az úton, amin ma is magabiztosan lépdel.
A valamivel szembeni definiálás egyik legnagyobb csapdája, hogy zéró összegű játékot állítunk elő magunknak. Egy kígyót, ami önmagát falja fel. Kína negyven év alatt felszámolta a mélyszegénységet. A nyugati világ hozzáállása ehhez természetesen az, dehogy számolta fel, hiszen találunk még szegény embert. A valóságban azonban ez a folyamat soha nem ér véget. A nyomor sajnos létezésünk velejárója, hiszen sorsunk ma sem kevésbé esendő, mint sok száz éve. Ahogy individuális teljesítményünket sem mások fényében mérjük, úgy országaink teljesítményét sem mások fényében kellene meghatározzuk. A nyugati világ nem lesz több attól, ha Kína érdemeit folyamatos munkával kicsinyíteni igyekszik. Saját szégyenünk nem lesz attól kevesebb, ha más valakinek – papíron vagy nem papíron – több oka van szégyenkezni. Ha nem érünk fel a bennünk rejlő lehetőséghez, az csak és kizárólag a saját magunk szégyene, a kényszerek pedig, amelyek ezzel összefüggésben hátrakötik a kezünket a szabadság valódi elvesztését jelentik. Szabadságunk mértéke sokkal inkább lehetőségeinkkel és a jövőnkkel függ össze. Szabad az az ember, aki előre tud tervezni, perspektívát lát maga előtt, lehetőséget a cselekvésre. Aki kompromisszumra kényszerülhet ugyan, de megalkuvásra nem.
Kína elmúlt negyven éve alapján az emberek itt joggal bíznak a jövőben, hiszen az állam ez idő alatt még nem hagyta őket cserben. Nyugaton ez a bizalom mára elillant, illetve csak a kiváltságosok előjoga lett.
A szerző újságíró
