Remélhetőleg Fukuyama úr sem perre nem megy velem, de még csak meg sem haragszik, amiért kölcsön vettem sokat emlegetett tanulmánya címének első felét. Azért tettem így, mert szemben a konzervatív körökben elterjedt nézettel, mely szerint Fukuyama a szocialista világrendszer összeomlásának okán megfogalmazott állításával elszakadt volna a reális ember lehetséges történelmének elgondolásától, figyelembe kívánnék ajánlani néhány alább sorolt megfontolást, melyek bár nem úgy, nem akkor és nem azért, de mégis valamelyest mellette szólnak. Persze, mi tagadás, van azért egy koncepcionális különbség is Fukuyama és az itt következő fejtegetés között. Fukuyama a történelem végét az emberiség számára bekövetkezhető legpozitívabb fordulatként – az örök béke, jólét és boldogság küszöbeként – gondolta el, ezzel szemben itt éppen az ellenkezőjéről lesz szó.
Először is hadd hívjam fel a nyájas olvasó figyelmét egy jelenségre – nem konkrétan értve, hanem úgy általában, csupán példázatszerű példával illusztrálva. Tehát próbáljuk meg elgondolni a nagyvilág és Soros György közötti kommunikációs viszonyrendszert. (Utóbbit ezúttal igazán nem bántó szándékkal idézem ide.) Soros György emberöltő óta egy sokak által elképzelni sem tudható vagyon (erőforrás) fölött gyakorol rendelkezési jogot, következésképpen olyan környezetben mozog, olyan ismeretekre tesz szert, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a globális világ aktuális, sorsfordító eseményeivel. Döntéseivel pedig ugyanezen a globális játékszínen képes kiváltani olyan szándéka szerinti hatásokat, amelyeket mi, földi halandók csak jelentős késéssel, és sok áttételen keresztül fogunk érzékelni. Ami pedig ebben a jelenségben rendkívül fontos, az a gap, amennyivel később érzékeljük a hatást az azt kiváltó aktushoz képest. Tehát egy megfelelő pozícióban lévő „Soros György” éli a maga életét, koncepciókat és stratégiákat érlel magában, azután dönt és cselekszik, az elgondolt gépezet mozgásba lendül és már dübörög, mi pedig a hatásából, érzékelésünk alapján próbáljuk megfejteni, hogy vajon miféle koncepció, miféle rendszer szerint sorjáznak fejünkre a globális áldások. Reménytelen helyzetben vagyunk. Csak kapaszkodhatunk az események után.
Látszólag segít nekünk Soros György, mert könyvet jelentet meg magasröptű gondolatairól, amiben tudatja velünk vízióját az emberiség jövőjéről, s higgyük, hogy valóban ezt akarja, s higgyük, hogy amit akar, az valóban jó. Mindenkinek. Azonban, ha nem is hiszünk neki, nem is hiszünk benne, mindaz, amiről beszél, bizonyosan nem alaptalan, mert olyan körökben mozog, olyan döntésekben vesz részt, ami miatt a víziói, hasonlóképpen Fukuyama vízióihoz, bizonyosan több érvénnyel rendelkeznek, mint a sok nagyságrenddel kisebb erőforrások fölött rendelkező embertársainkéi. Ilyen módon bizonyosan nem érdemes egy kézlegyintéssel elintézni sem a nyílt társadalomról, sem a történelem végéről szóló elképzelést. Kézlegyinteni azért sem érdemes, mert bizony a gépezet már dübörög, és aki nem megérti, hanem értés hiányában csak elutasítja, az bármikor benne találhatja magát abban a húsdarálóban, amiről tudomást nem kívánt venni.
Félreértés ne essék, nem egyetértésről, hanem megértésről van itt szó, és ez azért rendkívül lényeges, mert a Kelet-Európában, de szűkebb környezetünkben, saját hazánkban mértékadó kommunikációs csatornákon is csak reflexszintű elutasítással, értetlenkedéssel, természetellenességre, vagy az „Isten-haza-család” szentségére való hivatkozással lehet találkozni.
Itt mindjárt szeretném egyértelművé tenni, hogy ezek csak hivatkozások, nem érvek, és tökéletesen alkalmatlanok annak a folyamatnak a megállítására, ami gőzerővel hömpölyög nyugatról keletre. Ez annál is inkább tekinthető bizonyítottnak, mert néhány évtizeddel korábban Nyugat-Európában is hivatkoztak még ilyesmire, ma pedig már nem teszik. Mivel pedig ott sem laknak kevésbé képzett vagy tehetséges emberek, mint Magyarországon, s ugyanez a fegyverzet ott nem bizonyult elégségesnek, itt is körülbelül a falra hányt borsóval egyenértékű. Hatékony reakcióhoz komplexebb értésre, ahhoz mélyreható elemzésekre lenne szükség, amire itt nincs mód, így kiindulópontnak a további véleményalkotáshoz marad valamilyen jól érzékelhető, könnyen értelmezhető jelenség. Ilyen, mindenki által ismert tény, hogy a második világháborút követően nyugaton jöttek létre a jóléti társadalmak, amelyekhez mi több évtizedes lemaradással csatlakoztunk. Következésképpen ott a jóléti körülmények között lévő társadalom működéséről már jelentős mennyiségű tapasztalat halmozódott fel, sőt, ott a mostani aktív korosztályok már jólétben szocializálódtak. Nálunk ezzel szemben a velünk élő véleményformálók szocializációs környezetét nagy mértékben még a szocializmus körülményei szolgáltatták, aminek következtében az ottani és az itteni értelmiségi elit gondolkozásában jelentős különbség tapasztalható. Nyugaton a jólét alapértelmezett, és ha feltételeznek is a jövőben előfordulható anomáliákat, a társadalomszervezési koncepcióik az általános ellátottság körülményei között, sokkal inkább elvont szellemi értékek megvalósítására fókuszálnak. (Mi tekinthető ebből őszintének, és mi mögött bújnak meg rejtett szándékok, az ennek az írásnak nem tárgya.) Nálunk ezzel szemben a társadalom legszélesebb rétegeire – a tűzoltótól a közgazdászig – a „szűkösség” szemlélete a jellemző. Nagy általánosságban megfogalmazva ez annyit jelent, hogy a társadalmi mozgások legaktívabb motivációja a konkrét személy ellátottságának szűkösségi érzete, illetve ebből fakadóan a magasabb szintű ellátottság utáni vágy. Mivel pedig ennek az országnak helyzeténél és gazdasági teljesítőképességénél fogva soha nem jutott más, mint a „szűkösség”, nem csoda, ha sem nyilvános kommunikációban, sem publikációkban, de még tudományos igényű tanulmányokban sem nagyon lehet találkozni mással, mint a szűkösség szemléletével. Nem utolsósorban egyébként a világgazdaság működésének motorja is jelenleg a szűkösség, másképpen mondva a szükségletek kielégítése, még ha a szűkösség érzését ehhez mesterségesen kell is előidézni.
Mondhatni, a világgazdaság működtetésének koncepciója – különös tekintettel a globális ellátottsági anomáliákból következő lehetőségekre – elmaradva a nyugati társadalmi léthelyzet valóságától, a Magyarországon ismert közgazdasági koncepciókkal azonosan, még mindig a szűkösség szemléletének rugójára jár. A társadalommérnökök viszont már előrébb tekintenek. Soros Gyuri bácsi is az általános ellátottság társadalmában gondolkozik, de ebbe illeszkedik a várhatóan egyre több országban hamarosan bevezetésre kerülő alapjövedelem intézménye, vagy a Világgazdasági Fórumon Klaus Schwab által kommunikált elvek.
Lehetnek ezek az elvek bizonyos nézőpontból akár emberellenesek, akár gyermekdedek, azonban az bizonyos, hogy egy olyan társadalomban, amelyikben az ellátottság alanyi jog, az emberek egészen más motivációs rendszerben találják magukat, mint a valós szűkösség társadalmában. Utóbbiban a társadalmi kohézió olyan különböző szintjeinek konzisztens megszervezésére, mint a család, a nemzet, a közös vallás, a személyt konkrétan a szűkösség fenyegető jelenlétének réme motiválja. Ennek az elemi motivációnak a kiesése pedig bizonyosan egészen más társadalmi szerveződést fog indukálni. S innen nézve bármennyire elképzelhetetlennek tűnik, a teljes ellátottság „réme” a küszöbön dörömböl. Ha nem indulunk ki másból, mint a 19. századtól menetelő technikai és technológiai fejlődésből, ami némi ingadozással folyamatosan emelkedő társadalmi ellátottságot eredményezett, hosszú távon nincs okunk ennek megszakadását feltételezni. Ha a mai elégedetlenséggel szemben nehezünkre esne egy ilyen „tökéletes” állapotot elképzelnünk, csak jobban szét kell néznünk a nagyvilágban, és ha az idea megvalósulásával nem is feltétlen találkozhatni, a felrajzolódó mintázatokból van mód érvényes következtetéseket levonni.
Érdemes kissé Berlinben elidőzni, de távolabbra is lehet tekinteni, a tengeren túlra, vagy keleti irányba egészen Japánig. Jelenleg a japán társadalom hozza legmarkánsabban a létezésből kivonuló élet markáns szimptómáit: a létezési környezet művivé válása; intézményi kiszolgáltság; a cselekvési tér eltolódása szellemi irányba; az élet virtualizálódása; a személy önmagába záródása; motiválatlanság.
Olcsó bölcsesség lenne arra a következtetésre jutni, hogy lám-lám, eddig az embernek a szegénység ellen kellett harcolnia, jövőbeni legnagyobb ellensége pedig a gazdagság lesz. Ugyanakkor néhány évezrednyi, vagy akár néhány évmilliomodnyi (ki tudja) nélkülözéssel az emberiség a háta mögött, vágyva-vágyván a bőségnek ama kosarát, amiből egyszer mindenki egyaránt veszen, most, mikor már karnyújtásra van, szép illúziónkra mintha valami furcsa árny vetülne. Mert szenvedtünk ugyan eleget fagytól, melegtől, éhségtől, de valóban, ezek eliminálása jelentené az emberi élet lényegi problémájának egyszer, s mindenkorra történő végleges megoldását?
Persze, az életösztön nemigen tűri a nélkülözést, s az ember figyelmét az alapvető ellátottság biztonságára koncentrálja. Mégis, mintha megelőző korokban, sokkal kisebb létbiztonság mellett is a különböző kultúráknak lett volna energiája a létezésnek a puszta életben maradás problematikáján kívüli problematikákkal foglalkozni. Sőt, szemben a jelen kor önmegváltási mítoszában lassan önreflexió nélküli véglénnyé váló emberrel, korábbi kultúrák tudni vélték, hogy ugyan az életnek peremfeltétele az életben maradás, de ez csak azért fontos szempont, mert ezáltal van mód az életben beteljesíteni valami önmagánál többet. S nem egyébért, mint minden viszontagságával együtt, éppen ezért érdemes vállalni az életet. És bár erről a „valamiről”, ami miatt tehát „érdemes”, mindig is vérre menő viták folytak, és ha a különböző kultúrák mindig is csak homályos szimbólumokkal tudták megragadni, ettől, és éppen ettől tétje lett minden egyes ember életének. Minden életnek – meghatározó fordulópontokkal, mint születés, felnőtté válás, párral elköteleződés, helytállás, szeretve levés és szeretés, helytállás, közösségben élés és közösségért élés, megint csak helytállás, gyermeknemzés és felnevelés, helytállás, helytállás, halál… – tehát minden életnek dramaturgiája volt. Konkrét dramaturgiája, és ezáltal konkrét tétje. A súlyát lehetett mérni, mint Maat mérlegén egy madártoll ellenében, vagy kevésbé absztrakt módon a keresztények utolsó ítéletében.
Valakik döntenek, döntéseiket érvényesítik, mi pedig kapaszkodunk az események után. Ők teremtik azt a helyzetet, ami velünk megtörténik. Utólag aztán mi is rájöhetünk valamire, és abból „történelmet” írhatunk. És nem tudom, ti is rájöttetek-e már, így utólag nektek is feltűnt-e már, hogy az úgynevezett felvilágosodás óta az ember drámátlanítása folyik. Nem csak úgy spontán, nem csak tudatosan, hanem teljes hittel. Az ember hite az önmegváltás mítoszának jegyében éppen arra irányul, hogy az életéből ki tudja iktatni a drámát.
– Nem lesz többé éhezés! (Naná, ki a fene akarna éhezni.) – Nem fogunk többé fázni! (Naná, ki a fene akarna fázni, s már ha kell fűtünk, ha kell hűtünk.) – Nem kell többé fájdalommal szülnöd a gyermekedet! (Csodálatos! Van elég lombik.) – Az utolsó sejted is kontrolláljuk, többé nem leszel beteg! (– Na végre, ezzel megszabadulok utolsó félelmemtől is.) – Nem érzed, hogy szeretnek? – Tessék, itt van egy kék színű pirula. (De ha másra vágysz, van piros is, sárga is, zöld is…) – Már nem történik semmi az életedben? – Itt van ez a szemüveg, nézd ezen át a világot!
Nem tudom, van-e még valaki, aki nem vett be semmilyen színes pirulát, és van még módja felfogni, megérteni, hogy az élet drámátlanítása mélyebb, elementárisabb kérdés, mint ahová hitek, vallások, eszmék, ideológiák, személyes meggyőződések, monomániák elérnek. – Szent Világtörténelem, íme a véged!
A szerző mérnök-informatikus
