2024. május 11. szombat. 10:53
Összefoglaló írás jelent meg a magyar nyelvű Bécsi Napló március–áprilisi számában a magyar emigránsokról, akik 1861 és 1865 között támogatták az észak-amerikai polgárháborút. „…magyar harcosaik többségben Kossuth-emigránsok voltak – írják –, akik részt vettek az 1848–1849-es szabadságharcban, majd bukása után, a volt kormányzót követve, előbb az Oszmán birodalomban, majd Angliában, Franciaországban kerestek menedéket, s 1850-től kezdve mind nagyobb számban hajóztak át az Egyesült Államokba.”
Kossuth amerikai útja lázba hozta őket, és nem rajtuk múlott, hogy keserűséggel, csalódással végződött. A kormányzó 1851. december 4-én ért partot Amerikában, ahol 1852. július 14-ig maradt. Ottléte alatt mintegy négyszáz (!) hivatalos előadást tartott, és több mint ezerszer szólal fel abban a reményben, hogy körútja sikeres lesz. De nem így történt. Félistenként fogadták, de szinte lopva távozott az államokból. Pedig magyar esemény – beleértve a szovjet birodalmat megrengető 1956-os forradalmat – sohasem mozgatta meg annyira az amerikai társadalmat, mint Kossuth látogatása és az általa képviselt magyar szabadságeszme. Jóllehet Kossuth szónoki tehetsége egyedülálló volt, és ez a képessége, legalábbis időlegesen, szinte mindenkit meghódított. Még ellenségei is elismerték szónoki zsenijét. A jeles színész, Egressy Gábor, aki az emigráció elején összekülönbözött Kossuthtal, és a viddini táborban az osztrák titkosrendőrség besúgója lett, így vélekedett róla: „Micsoda sugárzó erő van abban a természetfelettien gyönyörű hangban!…”
Sajnos azonban Kossuth sem tudta elkerülni az emigrációs életforma velejáróit: a személyeskedést, a rivalizálást, a klikkesedést és az egymás gyanúsítgatását. Őt is megrágalmazták azzal, hogy a magyar ügyre összegyűjtött pénzt a saját zsebébe juttatja. Ez aljas rágalom volt! Nehezen tudta megemészteni azt is, hogy a Washington-féle be-nem-avatkozás elvet mindenkor megtartani óhajtó Egyesült Államoktól semmiféle jelentős segítséget nem várhatott Magyarország felszabadítása érdekében. Az sem váltott ki szimpátiát, hogy a kormányzó nem volt hajlandó kiállni a rabszolga-felszabadítás mozgalma mellett, mert nem akarta elidegeníteni azokat a rabszolgatartó politikusokat, akik esetleg támogatnák beavatkozási politikáját. Hosszúra sikerült körútja végére kezdeti optimizmusa teljesen elpárolgott. Szinte minden politikai párttal és csoporttal megromlott a viszonya, úgyhogy feleségével együtt, Mr. and Mrs. Alexander Smith álnéven térhettek csak vissza Európába! Ismeretes, hogy Kossuth kilenc évig Angliában élt, utána 1861-ben Olaszországban telepedett le, amely négy évtizeden át, „turini remeteként” második otthona volt.
Az amerikai „diadalút” tehát az ünneplések ellenére illúzió volt. Ahogy az volt a rendszerváltás idejéből származó alábbi történet is idehaza. Egy külföldön élő magyar kereste fel a Fiumei úti temetőt, bemutatkozott az igazgatónak, Kossuth- leszármazottnak vallotta magát, és ennek a jogán volt egy kérése. „Úgy látom – mondta –, hogy a Kossuth-mauzóleum tetején lévő angyal homlokán egy ötágú csillag ékeskedik, szeretném, ha ez a csillag mihamarabb eltűnne onnan.” Az igazgatót meglepte a kérés és így válaszolt: „Ha úgy látja, hogy ott egy ötágú csillag ékeskedik, akkor minden rendben van, mert az a csillag a rendkívüli tehetséget, a lángészt, a védőszellemet, egyszóval a géniuszt jelöli, aki a szóban forgó helyen nyugszik.” És ebben maradtak. (Az igazgatótól tudtam meg, hogy az igazi, közvetlen leszármazott nem az emlegetett, külföldi hazánkfia volt…)
Egy illúzió elvesztése gyakran még keserűbb csalódás, mint az anyagi veszteség.
A szerző újságíró
