A kimondott szó becsülete, a kimondott szó hatása foglalkoztat mostanában, amikor boldog-boldogtalan beszél, szónokol, üzen, „tartalmat gyárt” és ácsolja magának a piedesztált. Nem gyakran adatik meg, hogy az ember úgy szólhasson a nemzethez, hogy annak foganatja legyen, hogy annak történelemformáló ereje legyen. Hogy szavai nyomán nagyot lépjen előre a nemzet, vagy éppen megkezdjen egy hosszú zuhanást. Két beszédet idézek fel, amelyeknek aktualitása is van.
Az első, Széchenyi István híres mondata, amelyet a Magyar Országgyűlés képviselőházában mondott el 1825. november 3-án. Már nem latinul, hanem magyarul. Annak ellenére, hogy a latin nyelv volt hivatalosan a magyar közélet – így az Országgyűlés – nyelve is. Használták a németet is, hisz az uralkodóház nyelve ez volt s vele a hivatalnokok hadának is. A török kiűzése után nagyszámú német ajkú lakos költözött a városokba és vidékre is. Az arisztokrácia egy része még ragaszkodott a franciához a „Napkirály” és utódai nyomán, de a franciaimádatot jelentősen csökkentette egy Bonaparte Napóleon nevű korzikai, aki egyebek mellett Bécset is elfoglalta, nem is egyszer. Az országban a „pórok” nyelve közt feltűnő volt a magyar, amely senkiéhez sem hasonlított, nem úgy, mint a tótok, rácok, horvátok, oláhok, svábok nyelve.
Nem szabad meglepődnünk hát, ha az erre járó idegenek alig értették, mégis, kik azok a magyarok? Egyáltalán honnan az önbizalmuk, hogy országuk, országgyűlésük, törvényeik legyenek, saját királyuk és történelmük. És saját kultúrájuk, amelynek legszilárdabb bázisa a saját magyar nyelvük. Hiszen, ha már nem is a latin, de ott a német nyelv és kultúra: Goethe, Heine, Schiller nyelve, Beethoven, Bach és Händel zenéje. És ott a császár és ott a Habsburg Birodalom, amelybe integrálódni maga a progresszió, az előrelépés, a nyugatosodás, a modernizáció.
Mária Terézia alatt már nyíltan beszéltek arról, hogy a labanc az európai „jobbik énünk”, a kuruc az ázsiai „rosszabbik énünk”. A napóleoni háborúk (1795–1815) húsz éve kissé feledtette, hogy II. József alatt már egymásnak feszült a labanc meg a kuruc világlátásunk. Valójában reánk kényszerítették volna a „haladás igáját”: a németet tették volna hivatalos nyelvvé, nem volt sem magyar király (csak kalapos), sem Országgyűlés, sem törvények. Igaz, számtalan modern vívmányt is behoztak volna. De hát mit ér a „fejlődés” a nemzethalál után? Kinek ajánlhatjuk az öngyilkosságot a feltámadás reményében?
Azóta velünk jön ez a látszatellentét, a labanc és kuruc világnézet. Előbbiek a haladók, progresszívek, európaiak, modernnek, utóbbiak a visszahúzók, reakciósok, ázsiaiak. Nyugat és kelet. Európa és Ázsia. Ebben a helyzetben állt fel gróf Széchenyi István a pozsonyi Országgyűlésben s mondotta el híres szavait: „Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok; és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egyévi jövedelmét feláldozom reá.” Micsoda beszéd volt, s micsoda tettek követték! Széchenyi ledöntötte a hamis látszatot és megfogalmazta, hogy modernnek, európainak és magyarnak lenni egyszerre: ez a helyes út!
Ott, abban a pillanatban ezt mindenki megértette, és fel is lélegzett. Hát mégis van ilyen út! Amely előre visz, de megmarad a nagy erőfeszítések korában is a magyarság. Nem teljesül a sok magyarságtemető jóslat. S jöttek a nagyszerű tettek, a híd, a vasút, a gőzhajó, a lóverseny, a Kaszinó, a Hitel, a folyamszabályozás és mennyi minden még! Az első gyárak, iskolák, új egyetemi karok. A versek, a sajtó. Széchenyi újratanult magyarul – nem mint egy idegen nyelvet, hanem előbányászta valahonnan mélyről a csodálatos ősi szavakat –, s a reformkorral eljutottunk a modern, polgári Magyarország megteremtéséig.
A grófot ott, 1825. november 3-án a pillanat heve ragadta magával, s ha tényleg igaz is lenne, hogy csak azért tette mindezt, hogy szerelmének imponáljon, hát ez még jobban tetszik! Mivel is imponáljunk a szerelmünknek szebben, mint a nemzetünkért tett nagy tettekkel? Crescence, Zichy Károlyné, hétgyermekes édesanya valóban ott ült a karzaton, s Széchenyi tette alighanem tényleg nagy hatással volt rá, annak ellenére, hogy tősgyökeres német nyelvű osztrák arisztokrata hölgy volt. Olyannyira, hogy tizenegy év múltán hozzáment Széchenyihez, akitől még három gyermeke született.
Ha Széchenyi, akkor Kossuth Lajos is. Csak azért is. Most híres beszédét idézem, amely 1848. július 11-én hangzott el, s amelyben arra kért felhatalmazást az Országgyűléstől, hogy kétszázezer fős hadsereget állítson fel (első „lépcsőben” negyvenezer főt), amely megmenti a hazát, azzal, hogy erőt teremt Jellasics támadása ellen. Kétszázezer fő felfegyverzése és ellátása egy évben 42 millió forintba került, negyvenezeré 8-10 millióba. Kossuth többször nekifutott a témának, hiszen óriási összegről volt szó, s ezt csak súlyos terhet jelentő adók formájában lehetett előteremteni. Felfokozott idegállapotban egyre inkább belezavarodott a mondanivalójába. Talán kezdetben nem érezte a kellő lelkesedést sem. Itt tartott: „Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a kétszázezer főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését…” Ekkor Nyáry Pál felugrott helyéről, és megunva a cirádás körmondatokat, elkiáltotta magát: „Megadja!” Mármint az Országgyűlés megadja a felhatalmazást. Nyáry példáját sokan követték. „Harsogott a Ház.” Kossuth rögtön feltalálta magát és így folytatta: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban…”
Döntő jelentőségű, forradalmi tett volt ez, legalább olyan fontos, mint Petőfiék március 15-i megmozdulása vagy az áprilisi törvények elfogadása és szentesítése (1848. április 11.). Igaz, e téren is rögtön elkezdődött a széthúzás, szabotálás, az „értelmezés”. Mit is szavaztunk meg? Egyáltalán megszavaztuk? Megkezdődött a gúnyolódás, a kikezdés. „Valójában Kossuth eltévesztette és negyvenkétmillió katonát kért és erre kétszázezer forintot.” Ráadásul amire a részleteket tárgyalták volna, már a nyakunkon volt Jellasics, s a helyzet olyan szürreálissá vált, hogy ép ésszel nehéz volt felfogni. Széchenyinek ez nem is sikerült.
Jellasics kinek a nevében jön? A bécsi udvar nevében? De akkor szembeszállni vele egyben azt is jelenti, hogy a királlyal szállunk szembe, aki szentesítette az áprilisi törvényeket? Vagyis a modern, polgári Magyarország alaptörvényeit. És szentesíti majd a most elfogadott törvényt is, amely a haza védelmét szolgálja? És Jellasics hova szaladt? Bécsbe. Mindez újra felvetette a hamis kérdést: labanc vagy kuruc? Európa vagy Ázsia? Pedig mi a legkevésbé sem kívántuk ezt a hamis dilemmát. És nem kívánjuk ma sem. Törvényes rendet, fejlődést, egyetértést akartunk. A „szerződések” betartását. Vágytunk behozni lemaradásunkat. Európa centrumába indultunk öles léptekkel, s azt vártuk, hogy ott üdvözölnek, sőt örülnek nekünk. Csalódnunk kellett.
Ázsiát – a sors fintora – kétszázezres orosz hadsereg képében ki hozta ránk akkor? Bécs. Ferenc József hírhedt kézcsókja. Az oroszt ma is a Nyugat tukmálná ránk. Meglettünk volna mi békében Oroszországgal 1848-ban, 1914-ben is. Bécsben meg Berlinben de megfontoltak mindent! S a nyakunkra hozták az oroszokat egy második világégésben is. Ez a tradíció is ott csimpaszkodik a brüsszeli üvegpalotákban, pedig semmi helye ott nincs. Ránk hoznák megint az oroszt, ránk hoznák a háborút.
A legveszélyesebbek az ideológiai muszkavezetők. Kommunisták, nemzeti szocialisták, globalisták. Közös bennük, bármiről is papoltak, a tévhit, hogy birtokukban a megváltó igazság, s még, hogy mindnek útjában van a magyarság. Közös, hogy mind ránk hozták, ránk hoznák az oroszt. Dolgunk, sorsunk: a konok-szelíd ellenállás. Kossuth és Széchenyi szellemében.
A szerző történész