A kérdésre adandó válasz látszólag a filozófia (és logika) hatáskörébe tartozik, ugyanakkor a kvantumfizikát és az irodalomtudományt is foglalkoztatja. Úgy két évvel ezelőtt írtam esszét Kvantumpoétika címmel, azt javasolva, hogy a kvantumelmélet kölcsönhatástörvényét alapul véve közelítsünk az irodalmi művekhez is. A biopoétika jól példázza, hogyan működhetnek a nézőpontáttételek; a kombinatorikus (és permutációs) költészet régóta kínál meglepetéseket a poétikai újításokra fogékonyak számára; a zene és a képzőművészet mellett irodalmi művek sokaságában fedezhetők föl olyan matematikai összefüggések, mint az aranymetszés vagy a Fibonacci-sor; s költészeti kérdéssé válik a szimmetria és a halmaz stb.
Robert de Beaugrande amerikai nyelvész 1988-ban vetette föl, hogy a kvantumelmélet nemcsak a természettudományos megközelítéseket változtatja meg, hanem a művészetre és általában az esztétikai érzékelésre is hat. A kvantumvalóság eldönthetetlensége párhuzamot jelent az esztétikai tapasztalat számára – a költészet és a kvantummechanika misztikuma rokon például abban, hogy empíriává teszi, ami ellentmond a logikának: hogy a kvantum nem vagy hullám vagy részecske, hanem egyszerre lehet mind a kettő.
A kvantumpoétika kifejezés feloldására a ChatGPT 3.5 viszonylag korrekt választ generált, bár továbbra sincs meg a pontos definíció: „A kvantumpoétika olyan művészeti és filozófiai megközelítés, mely a kvantumfizikai elméleteket és azok metaforikus értelmezéseit használja a művészi kifejezés és az emberi tapasztalatok megértése során. Összekapcsolja a tudomány és művészet világát, hogy új megértésre és kreatív inspirációra tegyen szert.” A robot kínálta párhuzam szerint ez a megközelítés alapoz a gondolatok és az energia kapcsolatát vizsgáló David Bohm és más fizikusok elképzeléseire – Bohm például a gondolkodást egy olyan rendszernek tartotta, amelyben valaki gondolatai mások gondolatainak a részévé válnak, és azok csak együtt képesek működni.
Tanulmányában Sümegi István kifejti: a kvantummechanika misztikuma leginkább abból fakad, hogy olyasmit bizonyít empirikusan, és gondoltat el velünk, ami ellentmond a logika alapelvének. Atmoszféra vagy „bizonytalansági együttható” című elemzésében Vásári Melinda Mészöly és Ottlik műveit ábrázolástechnikai szempontokból közelíti meg, közben fölvetődik a kérdés, hogy a hipotetikusan létező világgal szemben mi az, ami „biztosan van”. Medve matematikai képlete azt fejezi ki, hogy a Valami „minél biztosabban megvan, annál pontatlanabb.” Az epszilon (vagy e) meghatározására gyűjtött asszociációk során felmerül a tapasztalat és élmény, az esemény és észlelés, majd egy empirikus egység, a kvantum szerepe.
A Vigiliában 2012-ben olvashattunk a kvantumfizika vallásfilozófiai értelmezésének lehetőségeiről, s Heisenberg, Schrödinger vagy Bohr megfigyelései (magáról a megfigyelőről, a vele-játszóról, a jelenséget befolyásoló tényezőről) vezették a kétezres évek elején Kabdebó Lóránt irodalomtörténészt annak felismeréséhez, hogyan tölthetők ki a 20. század első felének poétikai „hézagai” a szövegen túli univerzumra való rácsodálkozás metafizikájával. Már Ady Margita élni akar című verses históriája is „a létező létezésének mikéntjére kérdez rá abban a pillanatban, amikor éppen a létezés folyamat jellege (és ezzel együtt értelme) kérdőjeleződik meg”. Kabdebó a kauzális gondolkodásban megjelenő „hézagokról” írt értekezésében jelölte ki Weöres Sándor, József Attila és Szabó Lőrinc lírai én-szerepeit is.
Az „objektivitásból eredő hézag” nem más, mint hogy a világ egyszer adott, és abban semmi nem tükröződik. „Az ősminta és a tükörkép egy. A térben és időben elterülő világ a mi elképzelésünk” – idézi Schrödingert az irodalomtörténész –, s itt már a kauzális gondolkodás határterületéhez érkeztünk, ahol a tudomány és a poétika a saját törvényszerűségei szerint alakíthatja a maga világát. Nézők, alkotók és szereplők is vagyunk egyszerre. József Attila Eszmélet és Téli éjszaka című verseiből, Weöres Grádicsok éneke versciklusának záró darabjából a világban való létezés mikéntje, „a poétika által felszabadított sokféleség” lehetőségei nyílnak meg; s Szabó Lőrinc költészetében is fölfedezhető a nyugati kauzális gondolkodás hézagait kitöltő keleti filozófia sajátos lírai adaptációja.
A nyugati filozófia már Schopenhauerrel jelezte adaptációs igényét, hogy vonja be a keleti gondolkozás eredményeit, azonban csak a természettudomány és a költészet volt fogékony erre. Schrödinger szisztematikusan tekinti át az európai gondolkozási hagyományt, észlelve a kauzális (ok-okozati) logikával megalkotott világmagyarázatokban lévő hiátusokat. A fizikus szerint csak az általunk szükségszerűen együvé gondolt kauzális láncokat tartjuk lényegesnek, ám az életben mindig sok száz kauzális lánc keresztezi egymást, „így állandóan olyan események találkoznak, amelyek nem állnak egymással megérthető kapcsolatban, amelyek együttes bekövetkezését a természettudományos gondolkozásúak véletlenszerűnek látják”.
Az ok-okozatra alapozott világképen belül „észszerű” tehát csak az összefüggések leginkább hétköznapi részét, a felszínt jelzi, ám a lényeges (a mélység és magasság, teremtett egység) érintetlen és megértetlen marad. Tisztán természettudományos módon nem tudjuk megmagyarázni az erkölcsi és esztétikai értékeket, a „nagy egész” értelmét – amire a vallás vagy a költészet törekszik. Az életként lejátszódó színdarabnak csak a szemlélődő szellemmel való kapcsolatban lesz jelentése. De hogy ez miféle kapcsolat, arról Schrödinger szerint „a természettudomány csak értelmetlenségeket tud mondani: mintha éppen annak a színdarabnak a következményeként jött volna létre, amelyet éppen néz, s el is pusztul majd benne, amikor a Nap kihűl, s a Föld jég- és kősivataggá válik”.
A szerző irodalomtörténész
