A Ho Si Minh vezette fegyveres vietnámi nemzeti mozgalom, a Viet Minh, 1941 óta harcolt a gyarmattartó franciák, de velük párhuzamosan az országot a második világháborúban megszálló japánok ellen is. A Viet Minh fokozatosan került a helyzetet kitűnően felismerő kommunisták befolyása alá, és amikor 1945-ben megnyerték a választásokat, kinyilvánították Vietnám függetlenségét. Ekkor vette kezdetét az első indokínai háború, az addigi gyarmattartó franciák ellen.
A franciák látnivalóan nem tudtak mit kezdeni a „frontok nélküli háború” jelenségével, pedig kezdettől nem lehetett kérdés számukra, hogy itt ilyen háborút kell megvívniuk. Számos, sikertelen stratégia és taktika kipróbálása után döntöttek egy olyan mellett – ami aztán ugyanúgy kudarcnak bizonyult. Elkezdtek megerősített területeket kiépíteni, ami talán egy fokkal célravezetőbb volt, mintha várakba húzódnának vissza, de az „immobil védekezés” kora már rég lejárt. Tény, hogy az ilyen megerősített területek elfoglalása igen nagy veszteségeket okozott a vietnámiaknak, akik átvették azokat a szovjet harcászati módszereket, amelyek nem éppen arról voltak híresek, hogy kímélik a katonák életét. Emberük azonban volt, az utánpótlás kimeríthetetlennek látszott, a nemzet mögöttük állt. A frontális gyalogsági támadások pedig előbb-utóbb felőrölték addigi gyarmattartóik sokkal jobban felfegyverzett, de egyre ritkuló sorait.
A franciák 1953 végétől egy ilyen megerősített területet építettek ki a stratégiai fontosságú útvonalak kereszteződésében lévő Dien Bien Phu közelében, mert a terepet alkalmasnak találták egy nagyobb légibázis létesítésére. Első hullámban 9000, a következő év elejére már 13000 embert juttattak el elsősorban légi úton a kiépülő bázisra, ami ekkorra rendelkezett tüzérségi és páncélos erőkkel is.
A maguk előkészületeit a vietnámiak is megtették, méghozzá meghökkentően hatékonyan. Alig gépesített hadseregük legalább húszezer falusi segítségével nyolcszáz kilométerről szállította a helyszínre az élelmet és a fegyvereket, amelyek közül döntőnek a körülbelül kétszáz nehézlöveg bizonyult. Hiszen a franciák elsősorban légi szállításra alapozott logisztikájának az volt a leggyengébb pontja, hogy mindenből a legkönnyebbet igyekeztek a harctérre vinni. Ez pedig elsősorban a tüzérségre vonatkozott; a hegyes terep amúgy sem a nehézlövegek barátja.
Vétettek még egy, végzetes hibát: a Dien Bien Phut övező hegyek birtoklását és ellenőrzését sohasem sikerült maradéktalanul megoldaniuk, pedig a nyolc magaslat mindegyikét szép, dallamos francia női nevekre keresztelték. Lélektani szempontból ügyes húzás volt, de hát csatát nyerni szép női nevekkel nem lehet.
Amikor eljött a harc ideje, a terület a francia katonák halálos csapdájává vált.
A tüzérség a csatatereken való megjelenése óta képes arra, hogy ütközetek sorsát döntse el. Így történt ekkor is, mert nem kell katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy elképzeljük: többtucatnyi nehézlöveg kis területen összpontosuló tüze milyen megsemmisítő lehet. 1954. március 13-án hajnalban így kezdődött a Dien Bien Phu-i csata, méghozzá egész napon át tartó, gyilkos tüzérségi pergőtűzzel, amit a vietnámiak elsősorban két magaslatra összpontosítottak, amiket aztán gyors gyalogsági támadással el is foglaltak.
Mindez teljesen váratlanul érte a franciákat, akiknek a vietnámi tüzérség erejéről semmiféle információjuk nem volt. Amikor pedig légi úton kértek erősítést és utánpótlást, megtudhatták, hogy a vietnámiak kellő számú légvédelmi löveggel is rendelkeznek, amik bizony véres rendet vágtak a francia pilóták és ejtőernyősök soraiban.
Charles Piroth alezredes, a francia tüzérparancsnok, amikor látta, hogy képtelen hatásosan vezetni lövegei tüzét a jól álcázott és gyakran mozgatott vietnámi tüzérség ellen, fedezékében egy kézigránáttal öngyilkos lett. Tettét titokban tartották, nem akarták, hogy kétségbeesése másokra is átragadjon.
Akkor talán még kevesen sejtették és még kevesebben remélték, de a franciák sorsa tulajdonképpen ekkor pecsételődött meg. Hiszen innentől minden körülmény ellenük dolgozott: utánpótlásuk gyakorlatilag megoldhatatlanná vált, miközben a vietnámiak szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztek. A franciáknak, pozíciójukból fakadóan, szinte lehetetlen volt bármit is álcázniuk, a vietnámiak azonban a gyalogságtól a tüzérségig mindent el tudtak rejteni. A vietnámiak friss, bevetésre kész csapatokat tarthattak készenlétben – a kimerült franciák azonban nem számíthattak felváltásra, visszavonulniuk pedig nem volt hová és nem volt mivel.
Pedig egyre fogyó reménnyel bár, de jól és bátran harcoltak. Ők is indítottak ellentámadásokat és ők is értek el sikereket, csakhogy ezek már nem állhattak arányban az áldozattal, amibe kerültek. Még a két elveszített magaslatot is visszafoglalták, ám a gyorsan felvonultatott vietnámi erősítéssel szemben vissza kellett vonulniuk. Viszonylagos sikerrel támadták ugyan az időközben felderített vietnámi légvédelmet, azonban a leszállópályákat így is elvesztették; előfordult, hogy egy szállítógépük már landolás után, a kifutópályán semmisült meg.
Hősiességben és önfeláldozásban sem volt hiány. A Huguette nevet viselő magaslaton Jacques Chevallier kapitány 80 fős idegenlégiós százada megfogadta, hogy tapodtat sem mozdul állásaiból, pedig egy egész vietnámi ezred támadta őket. A százados, utolsó rádióüzenetében, saját magukra kért tüzérségi csapást. Valamennyien ott haltak hősi halált.
Persze, a vietnámiak is pusztultak. Számbelileg fölényben voltak ugyan, fegyverzetük minősége azonban messze elmaradt a franciákétól, harcmodoruk pedig nem sokban tért el a második világháború legsötétebb napjainak szovjet harcászatától. Hiába volt erős tüzérségük, közvetlen célpontok ellen használták, gyalogsági rohamok előkészítésére vagy támogatására alig. Kézifegyverekkel és kézigránátokkal felszerelt gyalogságuk eközben egyik frontális támadást a másik után indította, hatalmas veszteségeket szenvedve. A közepesnél súlyosabb sebesültek nagyrésze meghalt; a kommunista tömeghadseregek sohasem magas szintű egészségügyi szolgálatukról voltak híresek. Nem véletlen, hogy minden, javukra szóló előny ellenére a vietnámiak véres vesztesége legalább négyszer akkora volt, mint a franciáké.
Úgy vélem, egy ilyen szituációban érdekes és tanulságos annak vizsgálata, hogy melyik harcoló felet mi késztette a kitartásra és az önfeláldozásra.
A vietnámiak esetében ez nem kérdés. Ők a hazájukért küzdöttek, elszántságukra pedig jellemző, hogy – bár ezt akkor még nem tudhatták – hamarosan a jóval erősebb amerikai hadsereg ellen is ugyanilyen bátran és sikeresen harcolnak majd. Harctéri sikereikben nyilván szerepet játszott, hogy mögöttük állt a Szovjetunió és Kína fegyverben, hadianyagban, logisztikában és hírszerzési információkban megtestesülő támogatása, de ne feledjük: a harcoló katonának ez semmit nem számít, ő mindig magára van utalva, mögötte legfeljebb a bajtársai állnak.
A vietnámi parancsnok az egykori történelemtanár, Vo Nguyen Giap tábornok volt, aki a huszadik század egyik legtehetségesebb és legsikeresebb hadvezérének bizonyult. Miután szinte egész életét harcban töltötte, 2013-ban halt meg, százkét éves korában. Két nagyhatalmat is legyőzött, hiszen a franciák után az amerikaiakat is hazakergette.
A franciák? Érdekes lenne tisztában lenni az ösztönző erőkkel, amik őket is helytállásra sarkallták. Biztosan szerepet játszott ebben a „gloire” még mindig eléggé szilárd tudata, azonban jellemző módon igen kevesen voltak tisztában azzal, hogy a földrész egyik legrégibb állami múltjával rendelkező népe ellen harcolnak. A csatában bevetett közel tizennégyezer katonájuk legalább egyharmada idegenlégiós volt, ahogy a 2300 elesett fele is a légiósok közül került ki. Őket aligha a nemzeti büszkeség fűtötte, azonban éppen az Idegenlégióhoz való tartozásuk tudata adott nekik olyan szilárd tartást, amiről Chevallier százados és katonái is bizonyságot tettek.
Parancsnokuk, a régi katonacsaládból származó, lovassportokban jeleskedő Christian de la Croix de Castries ezredes viszont számos visszaemlékezés szerint teljesen alkalmatlan volt a feladatára. Egykori lovassági tisztként sem ismeretei, sem gyakorlatba átültethető ötletei nem voltak, hogyan kell egy ilyen harcot vezetni. Nem is blamálta magát ilyesmivel: a rossz nyelvek szerint mindvégig fedezékében tartózkodott, csak az előtt öltött díszegyenruhát, amikor a vietnámiak betörték az ajtót, hogy foglyul ejtsék. A francia csapatokat így valójában az ejtőernyősök és az Idegenlégió tisztjei irányították, akik megtettek minden tőlük telhetőt – egy eleve vesztes helyzetből azonban a leghatározottabb és legtehetségesebb parancsnok sem tud győzelmet kovácsolni.
A francia nemzettudat sajátságosan működik. Éppen az egyszerű katonák bátorsága és kitartása miatt Dien Bien Phu nem annyira a vereség, sokkal inkább a „gloire”, és a francia hősiesség példájaként vonult be történelmükbe és történelmi emlékezetükbe. Az elitnek számító ejtőernyős fegyvernem máig büszkén emlékszik ott harcoló katonáira, és az Idegenlégió is megtalálta a maga hőseit Chevallier kapitány és emberei mindhalálig való kitartásában.
Az állandó tüzérségi tűz és gyalogsági rohamok közepette 1954. május 7-re a franciák ereje felmorzsolódott. A vietnámiak ekkor már a szovjetektől kapott „Katyusákkal” lőtték őket – lám, az egyszerű parasztfiúk az eleve messzi célpontokra tervezett sorozatvetőket át tudták alakítani úgy, hogy kis távolságra is alkalmazhatók legyenek. A hatás elementáris volt: ez a rettenetesen hatásos fegyver, aminek a lövedékeiből tucatnyi is becsapódhatott egyetlen pillanatban, mindent lerombolt, ami az útjába került, törmelékhalmazzá változtatva mindazt, ami a franciák számára még a „gloire” -ból megmaradt. Kora délután indult meg az utolsó gyalogsági roham. A franciák többsége még ekkor is ellenállt, de esélyük már nem lehetett. Délután fél hat körül a vietnámiak benyomultak a parancsnoki fedezékbe, és elfogták de Castries tábornokot. Christian de Castries ezredest ugyanis a vereség előtt két nappal léptették elő tábornokká, azonban ez a mondhatni” sztálingrádi” gesztus sem tehetett már csodát.
Franciaország vereséget szenvedett.
Vietnám nem sokáig élhetett békében. A tizenhetedik szélességi fok mentén kettéosztott ország északi felét a kommunisták szerezték meg, akik ellen Amerika azonnal katonai erővel lépett fel. Egy évtizedes véres harc után azonban – mondjuk ki, mert így igaz – a vietnámiak ismét győztek, hiszen az amerikaiak egyetlen stratégiai céljukat sem tudták megvalósítani, és a végén maximális elvárásként legfeljebb azt tudták kitűzni, hogy minél kisebb veszteségek árán vonulhassanak ki.
Nagyon úgy néz ki, hogy még ez sem sikerült…
Az amerikaiak hazakergetése után az ország kommunista vezetés alatt egyesült, és pár év múlva az őket „megleckéztetni” akaró Kínát is rendesen eltángálták.
Az utóbbi pár évtizedben Vietnám valahogy eltűnt előlünk, pedig érdemes lenne figyelni rá. Az egykori kettéosztott, megtépázott és kivérzett országból mára hatalmas gazdasági növekedést produkáló, több mint százmilliós ország lett, igencsak tekintélyes hadsereggel. Persze, elég bajjal és káros örökséggel kell megküzdeni nekik is, de egy biztos: függetlenségi háborút többé nem kell vívniuk.
Bizalommal tekinthetnek a jövőbe.
A szerző jogász, író
