És ott voltunk ebben az időben mi is, egyenként és csapatként, aztán meg, amiért mindig minden változik, mi is így jártunk. Ficeregtünk az időben, az meg bennünk.
A lapszerkesztési munkák lassan felvették az illendő ritmust, és ehhez a tevékenységhez egyre gyakrabban társultak másféle tanácskozások. A politika és a politikában megszokott mozgásformák engem például kifejezetten zavartak. Társaim nem mindegyike volt ezzel így, többüknek tetszett ez a korábban szinte ismeretlen vagy legalábbis csak olvasmányokból ismert tevékenység. Volt ott minden. Vagyis leginkább minden, ami az akkor formálódó konzervatív, nemzeti politikai csoportosulásokhoz kellett: párt legyen-e a Magyar Demokrata Fórum vagy maradjon mozgalom? Miféle, az MDF-hez hasonló alakulatokkal képzelhető el az együttműködés? Kik azok, a még a Hitelben is hiteles emberek, akik a nagyon remélt és egyre közelibb társadalmi, politikai változásokat levezényelhetik? Erről tanakodtak a Hitel szerkesztőségének politikába alámerülő tagjai. Magamon kívül talán csak Nagy Gáspárt említhetem olyannak, akit hozzám hasonlóan némelykor zavart, de inkább untatott ez a pártizélés.
Utólag visszanézve persze mindenki okosabb, mint akkor volt. Ezek az akkor feleslegesnek tűnő összejövetelek egészen más jelentést kapnak, ha a történelmi összefüggések hálójába helyezzük őket. Versekkel és festményekkel, ugye, nemigen lehet rendszerváltozást levezényelni. Jöhetnek sokan Petőfivel, meg még sok mindenki más költővel, akik kétségtelenül nagy szerepet játszottak a magyar történelem fordulópontjain, de a valódi változásokat politikusok, vagy legalábbis a steril művészetektől elszakadni tudó emberek vitték véghez.
A Hitel teljes létszámú szerkesztőségi értekezletei a Corvin téri intézet próbatermében zajlottak. Egy nagy asztalt ültünk körbe. Für Lajos lelkesen kiabálva lobogtatott egy borítékot, na, ide nézzetek, melyikőtök kapott már ilyen levelet a királytól? Kiderült, hogy Habsburg Ottó írt neki. Egy másik alkalommal két igen fiatal ember állt, pontosabban billegett előttünk, egy magas, sovány fiú, meg egy alacsony. Alig tudták előadni kérésüket, miszerint nagy megtiszteltetés lenne számukra, ha a Hitelben megjelenhetne jövő havi gyűlésük hirdetménye. Az éppen csak megalakult Fidesz emberei voltak. A hosszú gyerek Deutsch Tamás.
Már 1989-ben egyre gyakrabban állt az ajtóban egy magas, egyenes tartású ember, a fejét nem mozdította, csak a szeme járt, várta a szerkesztőségi értekezlet végét, hogy belecsaphassanak a politikába. Ki, kivel, mikor, hogyan, hol, meg ilyenek. Az úr akkor kisgazda színekben versenyzett. Antall József volt.
A szerkesztőségi szobák melletti próbateremben, a Hitel tartalmát illetően soha nem volt mellébeszélés. Már 1989–ben például meggumibotozták Csoóri Sándort a Keleti Pályaudvarnál, senki nem óvatoskodott, amikor a kommunista államhatalom minősítéséről esett szó az eset kapcsán. Már az sem érdekelt senkit, hogy a terem galériájáról egy hosszú botra erősített mikrofon lógott be az asztalunk fölé. Ezt Lezsák Sándor vette észre már jóval korábban, senki nem értette az első alkalommal, hogy miért vág olyan furcsán keserves arcot, és nézeget ritmusosan fölfele Lezsák, amit aztán mutogatással is nyomatékosított.
Alexa Károly a mikrofonhoz közel hajolva ezzel intézte el az ügyet: Lehallgatók, kapjátok be! Akkor már bőven lehetett ilyeneket mondani. Igaz, korábban sem fogtuk vissza magunkat.
