A napokban szemtől szemben állhattam egy szoborral, amely mozgott, beszélt, mosolygott, később velem is beszélgetett.
A szobor 16, illetve 84 éves, Jancsika, illetve Varga János a neve – és ő tulajdonképpen egy fogalom. Egy fogalommá lett srác. Egy pesti srác – „a” PESTI SRÁC, így, csupa nagybetűvel. A szobra ott van a Corvin közben, a mozi bejárata mellett. Ez a szobor áll, ül, beszél most itt előttem, azután szóba áll velem, mutogat, magyaráz, mesél. A szobor beszél nekem a legújabbkori magyar történelem legeslegnagyobb eseményéről. Ami többé-kevésbé ő maga. Nézem, csak nézem és nehezen hiszem el, hogy ez valóság, hogy mindez megtörténik, MOST TÖRTÉNIK, mi több, már megtörtént – történik, mert történhet. Nehezen szólalok meg. (Pedig nem éppen szótlan, netán visszafogott-gátlásos, csöndes-visszahúzódó pasasnak ismernek.)
Most csak nézem, nézem a szobrot – a szobor élő, eleven, hús-vér valóját itt az orrom előtt – és nem tudom, sírjak-e vagy üvöltsek boldog örömömben, netán tegyek valami színpadias, patetikus mozdulatot, hajoljak meg mélyen, netán látványosan hajtsak fejet vagy csak bámuljak, bámuljak, nézzek-hallgassak némán, lesütött szemmel vagy meredten előre bámuló tekintettel, mozdulatlanná dermedten – örökös tisztelgésben a magyarság, a fajtánk halhatatlan valósága, szelleme, egész legbenső lényege előtt…? És mivel most itt a XVI. kerületben a Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezet Központ Tóth Ilonka-emlékháza adott helyet a Patrióták Wittner Máriára emlékező kiállításának, s ebből az alkalomból van itt a forradalom emblematikus nőalakjának harcostársa, akiről Győrfi János 1996-ban a forradalom szimbólumának számító pesti srác szobrát mintázta oda a nagy helyszín, a Corvin mozi elé. Úgy mondják, ő az utolsó a legendás Corvin-köziek közül. Az utolsó élő pesti srác. Az utolsó élő szabadságharcos.
János bátyám egy mai képen pontosan ugyanúgy fogja a Mauser-puskát, mint azon a réges-régi, örök-egy 56-os felvételen („mikor annak a hasonmását újra a kezembe vehettem, megcsókoltam”, mondja – az embernek az egykori híradófelvétel jut eszébe, ahol a Széna téri Szabó bácsi tesz ugyanígy – , hiába, szabadságharcosaink abban is nagy elődeik méltó követői, hogy van stílusérzékük, lásd Rákóczi, Bem vagy Damjanich vonatkozó példáit). És János bátyám olyan természetes okossággal, olyan bölcs nyugalommal és olyan kulturált-iskolázott intellektussal beszél, hogy a zsúfolásig megtelt előadóterem látható megilletődöttséggel hallgatja. (Lám, még manapság is látni, tapasztalni ilyesmit.) És még arra is van gondja-ereje-elméje, hogy – igazi, legyőzhetetlen hitelességgel – ő, éppen ő emelje ki a máig és váltig nem vagy alig méltatott mentők és orvosok nagyszerűségét, megindító áldozatát és páratlan önfeláldozását a szabadságharc ideje alatt. „Ők voltak az igazi hősök”, mondja szerényen, de igen-igen meggyőzően. (A szerénységről és az 56-os harcosok egészen elképesztő emberi nagyságáról még csak annyit: amikor úgy fogalmaztam János bátyánknak, hogy „a kép, amely rólad készült”, azonnal kijavított: „az a kép nem rólam készült – rólunk”…) Íme a szobor igazi valósága.
Előttem a szobor-harcossal készült interjúkötet, Murányi László munkája, még a 60-dik évfordulóra jelent meg először. A szobor újabb valósága, mondhatnánk – de íme, a legeslegújabb. Ami egyben a legállandóbb is, mondhatni, a teljes. Az igazi. Néhány Varga János-sor a hátsó borítón. „Vallom, hogy érdemes volt mindezt megélnem.”
A legutolsó Corvin-közi? Az utolsó szabadságharcos? Az utolsó pesti srác? Ugyan már. Az első. Egy szabadságharcos nemzetben a legelső. És mögötte a többi.
A szerző író
