A patkány előbb harci állást vett föl, harapásra készen emelte ki testét a barnás-zöldes téglapadlóból, majd teljesen megmerevedett, mikor J. Károly felkapcsolta a világítást a pincében.
Szó se róla, a férfi is olyan lett egyik másodpercről a másikra, mint egy Adoniszt csúfoló szobor, mert nagyon megijedt, és a kinézeten kívül csak annyi volt a különbség, hogy egy szobornak nem szokott százhatvannal verni a szíve, mert nincsen sem vérkeringése, sem gyomoridege.
A patkány eddig nem tartozott hozzá a pince berendezéséhez, legalábbis J. Károly nem tudott róla. De még fel sem tudta mérni a helyzetet, a patkány néhány éles csippantás és sziszegés után eliszkolt a stelázsi mögötti sarokba – arra lehet a közlekedési útvonala –, csak egy vizeletfoltot hagyott maga után.
J. Károly óvatosan pillantott le egyik szemével a nadrágjára, a másikkal a stelázsi alatti résre figyelt, pedig nem volt kancsal. Nem látott sem foltot, sem patkányt, amelynek amúgy teljesen érthető volt a viselkedése, mert egyszerre jelzett félelmet, idegességet, agressziót és dominanciát, majd jobbnak látta, ha visszavonul.
Azt viszont J. Károly elfelejtette, hogy miért jött le a pincébe.
A tavalyról maradt krumpli és hagyma bűzét már vagy két hete szóvá tette a szomszédja. Erős émelygését legyőzve átköltöztette a rohadt maradékot a lépcsőház mögött lévő, ketreccel őrzött kukába, a penetráns bűzzel együtt. Amikor visszatért, a patkány miatt most már igen óvatosan közelítve meg a helyiséget, kitárta a járdára nyíló apró ablakot.
Ez nem elég biztonságos, állapította meg, majdnem olyan, mint a földszint. Ekkor jutott ugyanis eszébe az alagsori látogatás valódi célja. J. Károly azt szerette volna tanulmányozni, hogy a pince vajon jó volna-e bunkernak. Ha áttelepítik ide is a háborút, jól jönne egy biztonságos hely, mert a hozzá legközelebb eső metróállomás is régen zsúfolva lesz, mire odaér, Új-Zélandra pedig nem kap vízumot.
Igaz, ezt az utat sokkal korábban meg kellene tennie, mert világháborús helyzetben úgysem engedélyezik a polgári repülést. Viszont a büfés Eszter nem akar innen elköltözni, és Esztertől távol nem szeretne se élni, sem meghalni. Nem beszélve arról, hogy a pénzéből csak néhány havi konzervre, szárazkolbászra és ásványvízre futná, feltéve, ha eladja a szőnyeget, amit a tavaszi lomtalanításon kukázott. Kiderült, hogy perzsa, a vízóra-leolvasó legutóbb ki is fejezte vásárlási szándékát.
A nő szerint egyébként nem az aggodalmon, hanem a józan észen fog múlni a világ sorsa, és az utóbbiból igencsak híján van az emberiségnek az a láthatatlan kisebbsége, amelyik a látható többséget uralja. J. Károly szívesen beleadná a saját józan eszét a közösbe, ennek első lépéseként belátta, hogy a pince nem lesz jó bunkernak. Az még egy nagyobb felhőszakadást sem nagyon bír ki, noha a patkányok valószínűleg túlélnék az atomháborút.
A szerző irodalomtörténész
