Iwona Wcisło, a Wirtualna Polska újságírója lehet, hogy nem egy „keserédes” interjút akart készíteni egyik „külföldre szakadt” honfitársával, Ewa Sapiezynskával. Az Oslóban élő lengyel szociológus nő megszólaltatására az adott alkalmat, hogy tavaly jelent meg a „Nem vagyok a polyákod” című könyve, amely tényszerűen mutatja be a norvégok viszonyát a külföldiekhez, jelen esetben a lengyelekhez.
Lehet, hogy a szerző szociológia-riportkötetnek szánta munkáját, de külső megközelítésből ez inkább egy vádiratnak tűnik. A lengyelek is, csak úgy, mint sok más kelet-közép-európai ember, a jobb élet reményében hagyta el hazáját. Ewa Sapiezynska az interjúban nem panaszkodik az anyagiakra, inkább a beilleszkedési problémák okozta lelki fájdalmakat ecseteli, tegyük hozzá meglehetősen elegánsan.
A szociológus nő talán a legvisszataszítóbbnak azt tartja, amikor megkérdezik tőle: honnan jöttél? Ez a kérdés azért undorító, mert a norvégok a nemzeti hovatartozás alapján rangsorolják és kategorizálják be az embereket. A lengyeleket, akikre már eleve a pejoratív értelmet nyert „polyák” kifejezést használják, a „kasztrendszer” legaljára sorolják.
Ha egy partin az őshonos lakosság valamelyik tagja beszédbe elegyedik egy lengyellel és elhangzik az ominózus kérdés, a válasz után ideges pillantások kezdődnek, hogy az illető más társaságot keressen. „Nagyon fájdalmas” – fakadt ki a riportalany, némileg kizökkenve az eseményektől való távolságtartással, az objektivitás látszatát keltő szerepéből. A szó esik még arról, hogy milyen nehéz lengyelnek lakást bérelni. Ewa Sapiezynska saját példáját hozza fel, amikor egy jobb környéken végre ki tudott venni egy lakást. De a szomszédok azt mondták neki: vegye le a vezetéknevét a levélszekrényről, mert a környék lakói úgy gondolták, hogy ez csökkenti ingatlanjaik értékét.
Szóval, így néz ki egy olyan ország, amely kifelé képes volt elhitetni, hogy ő a tolerancia, a befogadás, az integráció mintaesete. Ezt mindaddig hihető, amíg valaki hosszabb időt nem tölt el Norvégiában. Egyik ismerősöm, aki évek óta él a skandináv országban, arról panaszkodott, hogy a zord időjáráson kívül még egy baja van. Nagyon nehezen tud párkapcsolatot teremteni.
A norvég gyengébb nem képviselői szóba sem állnak vele, pedig jól bírja a nyelvet. Én megértem, ha egy norvég nő nem szeretne például Ali harmadik vagy negyedik felesége lenni, de ezért miért kell egy kontinesbeli partnert eleve elutasítani, ha csak nem az a baja vele, hogy nem norvég.
Évek kellettek ahhoz, hogy ismerősöm végre tartós kapcsolatot létesíthessen, sőt a viszonyból házasság is lett. Erre persze a kritikus hangvételt elutasítók fellégeznek. Na, ugye, tessék, mégse olyan elutasítók a norvégok, még frigyre is lépnek az idegenekkel. A képzeletbeli véleményformálókat le kell hűtenem, mert a pár egy újabb problémával szembesült.
A vegyes házasságot nem szívlelik a norvégok. A hölgy barátai nem nagyon akartak találkozni velük, közös programot sem csináltak, majd a régi kapcsolatok meg is szakadtak.
De az ifjú pár vigasztalódott. Az egyik közösségi oldalon találtak egy olyan csoportot, amelyben olyan párok tömörültek, ahol az egyik fél nem volt őshonos. Szóval azok, akiket kiközösítettek.
Oh, azok a toleráns norvégok.
A szerző főmunkatárs
