Mint ismeretes, annak idején baleset vagy valamilyen katasztrofális helyzet esetén a hajón a legénységnek gyorsan vészjelzést kellett leadnia. Ennek egyszerűnek és könnyen tárcsázhatónak kellett lennie, hogy ne vesztegessék az időt. Végül az SOS jelet választották. Ez egy nagyszerű példa a mozaikszóra. Ez azt jelenti, hogy kezdetben ennek a rövidítésnek nem volt megfejtése, és az emberek maguk találták ki a jelentését.
Az egyetemes vészjelzés bevezetése előtt a különböző országok és távközlési szervezetek különböző jeleket használtak, ez azonban gyakran vezetett zavarhoz.
A Marconi távközlési vállalat 1904-ben megpróbálta bevezetni a „CQD” vészjelző kódot, amely azt jelentette: „Kereslek. Vészhelyzet!” vagy „Minden állomásnak. Vészhelyzet!” Eközben az Egyesült Államokban az „NC” kódot használták, amely azt jelentette, hogy „késedelem nélkül segítséget kérni”, az európai hajók pedig számos különböző kódot használtak.
Amikor az SOS jelet először használták
Az SOS-jel első dokumentált használata az Egyesült Államokban 1909-ben történt, amikor Theodore Haubner vészjelzést küldött az SS Arapahoe hajónak az észak-karolinai Cape Hatteras mellett. Haubner azonban még mindig a régi CQD-t küldte arra az esetre, ha a viszonylag új jelet nem ismerik fel.
Amikor a Titanic 1912. április 15-én összeütközött a hírhedt jégheggyel, Jack Phillips vezető rádiós küldött először CQD vészjelzést. A beosztottja, Harold Bride azt javasolta, hogy próbálják ki az új „SOS” jelzést is.
Az „SOS” a huszadik században még mindig széles körben elismert szabványos vészjelzés, bár a morzejeleket már régóta nem használják a tengeri kommunikáció eszközeként.
Annak érdekében, hogy a bajba jutott hajók ne „vesszenek el a fordításban”, az 1906-os Nemzetközi Rádiótávíró Egyezmény azt javasolta, hogy „a vészhelyzetben lévő hajók a következő jelzést használják: három pont/három kötőjel/három pont, rövid időközönként megismételve”. Az utasítás 1908-ban lépett hatályba, bár eltartott egy ideig, amíg a tengerészek világszerte elkezdték használni.
