Persze, egy összeesküvés környékén mindig akadnak emberek, akiknek változhatnak az érdekei. Magasrangú emberek esetében ez fokozottan érvényesül: lépéseiket a nagypolitika, nem ritkán a világpolitika tendenciáihoz kell igazítaniuk – egyúttal pedig egyeztetni kell ezeket családjuk és a tőlük függők érdekeivel. A nálunk leginkább Wesselényi-féle összeesküvésként ismert (ismert? vajon mennyire?) főnemesi szervezkedésben tükröződött talán először a magyar igények iránt érzéketlen Habsburg-kormányzattal szembeni elégedetlenség. Maga a tendencia meg is maradt egészen 1918-ig, noha az uralkodóház és a nemzet viszonyán sokat csiszolt a történelem.
A szervezkedés oka a 1664. augusztus 10-i vasvári béke volt, amit a keresztény hadak augusztus 1-i szentgotthárdi győzelme után kötöttek a törökökkel. Általános elégedetlenséget szült, hogy Bécs a győzelmet alig aknázta ki; gyakorlatilag az addigi helyzetet szentesítette, a három részre szakadt ország egyesítésére vagy a magyar területek visszaszerzésére kísérletet sem tett. A törökellenes harc fő terhét viselő Magyarország (amelynek a hadműveletek szinte teljes egészében a területén zajlottak) jogos igényeit semmibe vette a bécsi udvar.
Nem meglepő, hogy a körvonalazódó főúri mozgalom élére a legtehetségesebb, Zrínyi Miklós állt, aki a legkézenfekvőbb szövetségest kereste: Franciaországot. Talán ezért is érte halálos vadászbaleset november 18-án a kursaneci erdőben? Helyébe lépő öccse, Zrínyi Péter a horvát bánság mellett a bátyjának a szervezkedésben vitt szerepét is „megörökölte”, és Vitnyédy István soproni ügyvéd által a következő év elején emlékiratot (afféle program-tervezetet) fogalmazott meg a bécsi francia követ számára. Ebben a közép-európai francia befolyás, később pedig a francia vezető szerep elősegítését ígérték a magyar rendek és a magyar fegyveres erők által.
E koncepciónak egyetlen nagy hibája volt. Közép-Európa és Magyarország túl messze volt, háború dúlta földje pedig a bizonytalanságon és a csúfos kudarc veszélyén kívül nem kecsegtette egyébbel a franciákat. XIV. Lajos túlságosan is jól látta a vállalkozásban rejlő veszélyeket és kockázatokat. Szóval: az történt, ami történelmünkben már előtte és utána is számtalanszor. Egyedül maradtunk.
A szervezkedés azonban folytatódott, és mind több nagynevű család vett benne részt, köztük Wesselényi Ferenc, Magyarország nádora, akiről aztán az összeesküvés a nevét vette. Ám ott volt köztük Nádasdy Ferenc országbíró, Frangepán Ferenc Kristóf és az a Rákóczi Ferenc – a majdani fejedelem édesapja – aki Zrínyi Péter lányát, Ilonát vette feleségül, így az összeesküvők között családi kötelékek is szövődtek.
Hogy mi volt a tulajdonképpeni céljuk? Sérelmeiket tekintve már csak kizárásos alapon sem lehetett egyéb, mint a Habsburg-kormányzat megdöntése, amely természetszerűleg együtt járt volna a Habsburg-házból való uralkodó trónfosztásával.
Már önmagában ez is egyenlő volt a felségárulással, a hűtlenséggel és a lázadással, amiért magától értetődően halálbüntetés és jószágvesztés járt. És akkor még nem mentünk bele a részletekbe: hogyan szándékozták megdönteni a kormányzatot? Hogyan képzelték az uralkodó detronizálását?
Számot kellett vessenek azzal, hogy ez csakis fegyveres erőszakkal sikerülhet, ez pedig kilátásba helyezte a lehetőséget, hogy az állam vezető tisztviselőit, sőt, magát az uralkodót – Vitnyédy terve például erre szólt – foglyul ejtik, megzsarolják vagy akár megölik. Nyilvánvaló volt, hogy ezt csak egy országos méretű, általános fegyveres felkelés keretében érhetik el, hiszen nem „palotaforradalmat”, hanem a hatalmi viszonyokat gyökeresen megrengető változásokat kívántak.
Tisztában voltak tehát a halálos kockázattal. Dönthettek volna egészen másképp is, állhattak volna egészen más oldalra is. Ők azonban a haza érdekét választották. Igaz, önmagukat nem megtagadva, igazi „főúri” tempóban, a Tátra-fürdők valamelyikében lubickolva, vagy egyikük-másikuk várában (például Sárospatakon), a terített asztalnál szőtték terveiket. Itt pedig revideálnom kell mindazt, amit a magyar konspirációs képességekről írtam, hiszen konspirációról gyakorlatilag nem is beszélhetünk. Márpedig a Habsburgok (ahogy valamennyi uralkodóház Európában) akkorra már rég felismerték a kém- és besúgóhálózatok jelentőségét, és kimondottan ügyesen használták is azokat. Nem valószínű, hogy bármelyik császári besúgó különösebben megizzadt volna az erőlködéstől a szervezkedésről való információszerzés közben. Meglepetést talán csak az okozhatott, hogy ennyire magasrangú magyar közjogi méltóságok vesznek részt benne.
Mindenesetre azt, amelyben tetemes előnyben voltak mindenkivel szemben, az összeesküvők kihasználták: kapcsolataikat, összeköttetéseiket mind mozgósították. Azonban hűbéreseik, lekötelezettjeik, sőt, családtagjaik egy része távolról sem volt olyan lojális hozzájuk, mint ahogy gondolták. A hírek szép folyamatosan áramlottak a bécsi udvarhoz, ahol lassan talán már többet tudtak az összeesküvés résztvevőiről és céljairól, mint maguk a „konspirátorok”. A szép kényelmes szervezkedés közepette elérkezett az 1668-as év, amikorra – legalábbis szerintük – már valóban együtt állt minden az általános felkeléshez. Azonban ugyanebben az évben XIV. Lajos kénytelen volt meghátrálni az Anglia, Németalföld és Svédország kötötti hármas szövetség elől a németalföldi tartományokért folyó háborújában. A „Napkirály” tervei innentől kizárólag ezek megszerzésére irányultak, Közép-Európa kikerült érdeklődési köréből. Addigra már, 1667 márciusában, Wesselényi nádor is meghalt, a kortársak szerint gyanúsan hirtelen.
A főúri összeesküvés is csak magyar volt. Magára maradt ez is.
A meglehetősen kényelmesen és alig konspirálva felépített szervezkedés ettől kezdve kártyavárként omlott össze, a bécsi udvar pedig remek lehetőséget kapott annak demonstrálására, hogy lázadás esetén közömbös a résztvevők rangja, neve, vagyona: a törvény keze mindenkit elér, aki az uralkodó és a birodalom ellen szervezkedik.
Nádasdy Ferencben, aki magának akarta a nádori tisztséget, saját jól felfogott érdekében hamar felülkerekedett a lojális alattvaló, de pozíciója folytán is valószínűleg ő vette először hírét, hogy Bécsben tudnak róluk.
Egészen sajátos reagálásnak lehetünk tanúi a Wesselényiek részéről: a nádor özvegye megbízásából egy bizalmi emberük mindenről beszámolt a bécsi titkos tanács egyik tagjának, a nagyhatalmú és nagy befolyással bíró Johann von Rottal grófnak. Másra nem gondolhatunk, mint hogy mindez a Wesselényi-birtokok „megelőlegezett” védelmében történt, hiszen maga Wesselényi ekkor már halott volt. Rottal ezek után felkereste Zrínyi Pétert, kegyelmet ígérve neki arra az esetre, ha őszinte, beismerő vallomással szolgál.
Zrínyi „meggyónt” – és megkapta a kegyelmet.
Megkapta Nádasdy is, aki Lipót császár trónja elé borulva esedezett bocsánatért, és átadott minden olyan kompromittáló iratot, amik a birtokában voltak. Csakhogy azt már senki nem fejtegette előttük, hogy az infidelitas elkövetői eleve becstelennek számítanak, akikkel szemben senkit nem kötelez az adott szó. Ettől függetlenül is egészen példátlan dolgot cselekedtek.
Ott folytatták, ahol abbahagyták.
Az udvar viszont ekkor már behozhatatlan előnyben volt. Még több besúgót állítottak rájuk; gyakorlatilag minden szavukról, minden tettükről, levelezésük és üzenetváltásaik minden részletéről tudtak – még az ismét rendszeressé váló közös lakomák menüjét is pontosan ismerték.
1670-ben Zrínyi személyesen vette fel a kapcsolatot a török Portával, hogy támogatást kérjen tőlük a Habsburgok ellen. Alighanem ez volt az a lépés, amely egyértelműen árulásnak számított, és amelyet a keresztény katolikus uralkodóház már nem tűrhetett el; Zrínyi ezzel írta alá a saját halálos ítéletét. Ezzel egyidőben horvát bánként felkelést indított Horvátországban a bécsi udvar ellen, amelyet összekötöttek volna egy Felső-Magyarországi felkeléssel. Azonban a már minden lépéséről tudó udvar erős sereget küldött a horvátok ellen, a magyarországi felkelés résztvevői – élükön vejével, Rákóczival – pedig késve kapták meg Zrínyi mozgósító levelét. A bécsi udvar lépéselőnye, kitűnő hírszerzésének köszönhetően, ismét meghatározónak bizonyult, és az összeesküvő főuraknak ismét nem volt más választása, mint az uralkodó kegyelmét kérni.
A Bécsbe utazó Zrínyit és Frangepánt nem fogták le egészen addig, amíg felhasználhatóak voltak a többiek ellen. Zrínyi levélben kérte Rákóczit a felkelés feladására, Rákócziban pedig volt annyi realitásérzék, hogy azonnal menekülőre fogta a dolgot: bezárkózott Munkács várába. Közben az összeesküvőket – Zrínyit, Frangepánt, később Nádasdyt – őrizetbe vették, egymástól elkülönítve őrizték, és a Titkos Tanács előtt hamarosan megkezdődött büntetőperük is.
Mindez elvileg törvénysértő volt, hiszen a magyar rendi alkotmány szerint ügyükben egyedül a magyar rendi országgyűlés volt illetékes, magyar főrend felett csak magyar nemesi bíróság ítélkezhetett. Azonban holmiféle hatásköri és illetékességi kérdések sosem akasztották meg annak az államhatalomnak a gépezetét, amely különösen veszélyesnek tartja valamely polgárát vagy alattvalóját. Azzal, hogy a vádlottaknak Ausztriában is vannak birtokaik, és egyébként is osztrák földön fogták el őket (Nádasdyt egyenesen az ausztriai birtokán), simán indokolható volt az osztrákok illetékessége. A csapnivaló konspiráció pedig mindig a bíróság előtt bosszulja meg magát: olyan részletes nyomozati anyag került a Titkos Tanács asztalára, amely a vádlottaknak alig hagyott mozgásteret a védekezésre. Ezt egyedül a komoly jogászi végzettséggel rendelkező Nádasdy tette meg, azonban ez sem segített rajta, és Zrínyi tanítani valóan megírt kegyelmi kérvénye is süket fülekre talált. Az őt egyszer már kegyelemben részesítő Lipót császár állítólag erre mondta, hogy a magyarok szerint Budán is csak egyszer volt kutyavásár…
Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen, Nádasdyt Bécsben 1671. április 30-án pallos által kivégezték.
Utána következett az ilyen ügyeknek az a fejezete, amellyel alig-alig foglalkoznak a történeti munkák. A Lőcsére és Pozsonyba települt különbizottságok megkezdték a „kishalak” lehalászását – amelyek nem is voltak mind olyan kicsik, tekintve, hogy egy Rákóczi és egy Thököly is volt köztük –, és legtöbbjüknél a kínvallatás vagy a statáriális bíróság törvényesen is megengedett volt.
Máig nem tudjuk, hogy ennek hányan esetek áldozatul, viszont két „nagyhal” kicsúszott a hálóból: Thököly Lengyelországon át az Erdélyi Fejedelemséghez tartozó Huszt várába menekült, Rákóczit pedig hatalmas váltságdíjjal váltotta ki a családja.
Amikor I. Rákóczi Ferenc harmincegy évesen meghalt, előtte rövid ideig még örvendhetett újszülött fiának, Ferkónak. Belőle lett a későbbi kuruc szabadságharc vezérlő fejedelme.
Ha belegondolunk: végső soron azt folytatták, amit már a főúri összeesküvés is elkezdett.
Bécsújhelyen Zrínyi és Frangepán kivégzésének helyét emléktábla jelzi a dóm falában. Nádasdy Ferenc emlékét több közintézmény és múzeum őrzi Magyarországon. Bizonyságául annak, hogy sem a hazaszeretetnek, sem a szabadságszeretetnek nincs és soha nem is volt „osztályjellege”.
A szerző jogász, író
