Él Magyarországon egy színes bőrű leány. Egyre kevesebbszer van kedvünk a politikailag korrekt megnevezést kikeresni, mivel a színes lehet sárga, fekete, vörös meg még sok mindenféle más, ezért határozottan ki kell mondanunk, hogy egy fekete illetőről beszélünk. Neve is van a néger lánynak: Kárász Emese. Azzal húzta magára a balliberális médiumok figyelmét, hogy alkotótársával, Farkas Dorottyával arra jutottak, miért is ne támadhatna az a punk ötletük, hogy a magyarság ősanyja egy fekete leány.
Hoppá.
A kétségtelenül meghökkentő szándék soha nem volt távol a lázadó kedvű fiataloktól. Főleg, ha olyan szakmát tanulnak, gyakorolnak, amitől nem idegen a polgárpukkasztás. Kárász Emese, a dekoratív feketemagyar modell a FreeSZFE Egyesület úgynevezett színházcsináló képzésén találkozott alkotótársával, Farkas Dorottya pszichológussal.
Akit esetleg érdekel, hogy mi is az a színházcsináló szakma, annak eláruljuk, hogy a lányok elmondása szerint képzésük „nagyon összetett volt, ami nem választotta el egymástól szigorúan a rendezői és a színészi vagy más képzést, hanem mindenki tanult mindenfélét, közben pedig nagyjából kiderült, kihez milyen szerepkörök állnak közel… Egyszer én írok és rendezek, és te játszol, a következőben meg én játszom, és te csinálod a dramaturgiát.”
Különös tanulmányok ezek. A végén nyilván eljutnak a múlt században hátrahagyottnak gondolt kommunista rendszer ideáljához, a minden oldalúan képzett emberhez.
Így tehát nincs mit csodálkozni azon, hogy a két lány közös projektje – így nevezik azt a micsodát, amit létrehoztak – az Emese álma című előadás. Ennek főhőse egy színes bőrű lány, akivel a munkatársai, a járókelők, a galambok, sőt mi több, az egész város – nyilván Budapest – azt érezteti, hogy idegen itt. Amikor ez a néger Emese váratlanul teherbe esik, az ősmagyar mondavilágba menekül. Ahol ugyebár ott van az egyik legősibb magyar monda, amely Álmos vezérünk fogantatásáról és születéséről szól. Ügyek vezér felesége, Emese a monda szerint a turulmadártól vagy álmot vagy egy különös gyermeket kapott. Álmost.
Az effajta történetek amúgy nem ritkák a világban. Egy kazah eredetmondában például egy asszony az uhu bagoly szavaitól fogan meg. Vagy előszedhetjük az észak-amerikai indiánok totemállatait is: sasok, kígyók, pumák, de még a békák is. Aztán hogy valamennyire kiteljesítsük a képet, Buddha mamáját egy elefánt lepte meg így, de Zeusz sem tudott elmenni Spárta gyönyörű királynője, Léda szépsége mellett. Hattyú alakjában csábította el a királynét.
A két színházcsináló művésznő nem merült el ilyen mértékben a világ mitológiai kincsében, leragadtak az úgynevezett bőrszín-problémánál. Maradtak, már csak a névazonosság okán, Álmos anyjánál, Emesénél. Mint mondják, csak azért is, mert a turulmadár később egy olyan magyar párt – a nyilasokra gondolhattak – szimbóluma volt, amelyik magyar polgárokat gyilkoltatott meg, akiket a bőrszínük vagy a származásuk miatt nem tartott magyarnak. Amúgy még több száz nemzet címerében ott feszítenek a sasok, sólymok, meg mindenféle más ragadozó madarak, ám ettől azok a népek sem lettek kirekesztők, rasszisták vagy régi- és neonácik. Hogy mást most ne is húzzunk elő ez ügyben, elég csak az Amerikai Egyesült Államok címerében pislogó fehérfejű (másképpen kopasz) rétisasra gondolni.
A néger Emese szép szavakkal beszél örökbefogadó anyukájáról, akinek nagyon fontos a magyarsága. Ezért lett ő Emese, a bátyja, bár ő fehér, Attila. Amikor szülei fiatalok voltak – mondja – még simán lehetett hordani a magyar szimbólumokat, a kokárdát, ez csak később lett problematikus. Aha. Fidesz-időkben. A mély magyarságtudattal felvértezett anyuka gyakran hallgat népdalokat. „Masszívan szereti a hazáját, bár mostanában azért benne is bőven van kérdés ezzel kapcsolatban.”
A néger Emesét feszítő érzelmi viharok aztán a csúcsra érnek: „Ha most kurvára haragszom is Magyarországra, mégis nagyon szeretem. Ezért rohadt dühös vagyok arra, ahogyan lepusztítják (…) néha én is rasszista vagyok, rajtakapom magam, hogy elfog valami furcsán rossz érzés, amikor egy sötétebb bőrű férfi ül le mellém a metrón. Mert amivel évek óta etetnek minket, azt lehetetlen kizárni.”
Célba értünk. A zavaros fejű színházcsinálókat, a független alkotói műhelyeket nem a nekik kellő mértékben támogató konzervatív kormányzópártokhoz. A fentiekhez hasonlóan beteg történetek szélsőliberális kiagyalói tizennégy év óta köpködnek. Aztán meg, ha nem fogadja ájult elismerés például a színes bőrű Emese álmát, megsértődnek. És kurvára haragszanak.
Mi meg nem tehetünk mást, ámultan halljuk-nézzük ezeket az agymosott, álművészi zagyvaságokat.
A szerző író
