A legmeglepőbb az, hogy maga Einstein sem volt hajlandó hinni a fekete lyukak létezésében az űrben. Pedig közben minden számítása, logikája, az általa felépített egész elmélet – az általános relativitáselmélet – egyértelműen jelezte: mivel a gravitáció – a téridő szövetének egy tömeges objektum általi görbülésének, „kicsavarodásának” következménye, ezért ez a „kicsavarodás” elvileg olyan mértéket is elérhet, hogy ebbe a feneketlen „tölcsérbe” bármilyen anyag visszavonhatatlanul beleesik, és még tömeg nélküli fényrészecskék – fotonok – sem lesznek képesek kiszabadulni ebből a fogságból. Kiderült, hogy Albert Einstein nem tudta „megemészteni” azt, amire saját elméje által jutott. És ez volt a fekete lyukak felfedezése, sok évtizeddel a nagy fizikus halála után lett egyértelmű megerősítése elmélete helyességének.
Az első észlelt, az űrben „gyanús”, azaz fekete lyukakra jelölt objektum a „Hattyú X-1” volt a megfelelő csillagképben, tőlünk hatezer fényévre.
A saját Tejútrendszerünk középpontjában lévő fekete lyukról készült későbbi felvételen is jól látható az ismeretlen mélység körül egy fényesen izzó „haló” – az úgynevezett akkréciós korong, azaz a fekete lyuk által vonzott környező anyag korongja. Ezt a gravitációs „tölcsér” közel fénysebességgel viszi körbe. Ez tulajdonképpen természetes, maga az Univerzum részecskegyorsítója, ütköztetője hozta létre. A részecskék ebben a zűrzavarban állandóan ütköznek egymással, ezért bocsátanak ki fényt, méghozzá rendkívül erős fényt.
Tehát az anyag ilyen viselkedését egy fekete lyuk közelében Einstein is „megjósolta”, az ő általános relativitáselméletéből is következik, amit gravitációelméletnek is neveznek. És az is következik belőle, hogy egy adott pillanatban a fekete lyuk körül hordozott plazma olyan közel kerül hozzá, hogy már nem képes a pályáján tartani és meredeken zuhan, ahol a továbbiakban ismeretlen, mi történik. Az asztrofizikusok ezt a következőképpen magyarázzák: itt a folyó vízeséssé válik. Hangsúlyozzák, hogy eddig a távcsövekben csak a „folyót” látták, de a „vízesés” kritikus pillanata rejtve maradt előttük.
Nemrég azonban érdekes részletekre figyeltek fel egy fekete lyuk – a tőlünk mintegy tízezer fényévre lévő MAXI J1820+070 – megfigyelésekor a Kígyó csillagképben. Ez az objektum valójában egy kettős rendszer: van egy 8,5 nap tömegű fekete lyuk, amely „megeszik” egy kis törpecsillagot. Magához húzza az anyagát. Ebben a folyamatban vannak kitörések, amelyeket a röntgentartományban figyelhetünk meg. Ez a „megevett” anyag lumineszcenciája elég jól felismerhető a jellemzőiről, a tudósok már régóta megfigyelnek ilyet az űrben, és tökéletesen megkülönböztetik. De ennek a fekete lyuknak a 2018-as Serpentine kitörése során valami további, a megszokott röntgenlumineszcenciától eltérő lumineszcenciát is megfigyeltek.
Ezt különösen két űrbeli röntgenobszervatórium észlelte: a NuSTAR teleszkóp, amely mintegy 600 kilométeres magasságban repül a Föld felett, valamint a Nemzetközi Űrállomáshoz csatolt NICER obszervatórium. Aztán felmerült a gyanú, hogy a rejtélyes ragyogás az úgynevezett merülési régióból származik – abból a területből, ahol a plazmafolyó a fekete lyuk vízesésébe zuhan.
Nemrégiben a tudósok számítógépes modellezést végeztek, és ez megmutatta, hogy nincs más meggyőző magyarázat erre a jelenségre, mint a plazma izzása abban a pillanatban, amikor örökre elmerül a szingularitás szakadékában. A tudomány tehát elérte az eseményhorizontot. Reméljük, hogy ennek a „plazmapadnak” a további megfigyelései lehetővé teszik, hogy valahogy közelebb kerüljünk annak megértéséhez, hogy mi történik AZON – a horizonton túl.
