Akár még büszke is lehetnék rá, hogy a történelem egyik tanújának mondhatom magam. Több merénylet tanúja lehettem, no nem hallótávolon belül vagy látásközelben, de mint az emberek többsége, én is elindultam, mégpedig forró nyomon az igazság kiderítésére, a tettes felkutatására. Ott volt mindjárt Gavrilo Princip, akit már az elődeink meg persze a tankönyvírók is elcsíptek. A kettős gyilkosságot végrehajtó szerb diákról hamar kiderült számunkra is, hogy tettével ő robbantotta ki az akkor még nem sorszámozott, első világháborút. Heteken át szervezte a Szarajevóba látogató trónörökös, Károly Lajos főherceg legidősebb fia, I. Ferenc József császár és király unokaöccse, Ferenc Ferdinánd megölését. S ebben a Fekete Kéz mellett többek között a Narodna Odbrana, azaz Egyesülés vagy Halál nevet viselő szerb terrorcsoport emberei is szerepet vállaltak. Jó néhányukat elfogták, nekünk, kései utódoknak csupán az akciót kellett bemagolnunk, hangsúlyozva a Monarchia felelősségét is. Talán nem véletlen, hogy magát a merényletet éppen 1914. június 28-ára, a szerbek számára katasztrofális első – 1389-ben vívott – rigómezei csata évfordulójára időzítették.
Érdekes, egy másik, szintén háborúhoz köthető, de hazai, szintén gyilkossággal végződő merénylettel kapcsolatban már szűkszavúbb volt a suli. Azt ugyan bemagoltatták velünk, hogy az őszirózsás forradalom idején, 1918. október 31-én nagy tömeg verődött össze Tisza István egykori miniszterelnök Hermina úti villája előtt, este pedig nyolc ismeretlen katona be is tört a házba. Lefegyverezte a volt miniszterelnököt védő csendőröket, majd végezett a korábban már három merényletet megúszó Tiszával. Ám, ha jól emlékszem, a korábbi merényletekről legfeljebb érintőlegesen esett szó, azt viszont hangsúlyozták, ami éppenséggel nem volt igaz, hogy a „kalandor” miniszterelnök vitte bele az országot a háborúba.
Ám ezzel természetesen koránt sincs végük a különféle gyilkolászásoknak, merényleteknek. Csak a leghíresebbek felsorolása is ezer oldalakat töltene meg. Aztán a tettesek névsora is megtölthetne egy soványabb telefonkönyvet, még akkor is, ha igen sok gyilkosság elkövetőjét, így aztán jószerivel az okát még évtizedekkel később sem tudhattuk, tudhatjuk meg. Így például lassan két éve, hogy az 1963. november 22-én történt Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos iratok közül több mint tizenháromezer dokumentumot nyilvánosságra hoztak, és mégis, máig sem tudjuk a teljes igazságot. Pedig ezt a gyilkosságot még a magyar táncdalfesztiválon is megénekelték egykoron. Később magam is láttam a dallasi könyvtár – némi prekoncepcióval mondva – mogorva épületét, amelynek egyik ablakából az állítólag magányos merénylő, Lee Harvey Oswald lelőtte az Egyesült Államok nyitott kocsiban utazó, harmincötödik elnökét. Bár a merényletről alapvetően új információ ezúttal sem látott napvilágot, ezek a dokumentumok is alátámasztják a hivatalos álláspontot, hogy Kennedyt egy kommunista érzelmű, a Szovjetunióban is élt egykori amerikai tengerészgyalogos egyedül gyilkolta meg. Ugyanakkor az összeesküvés-elméletek terjedésének a csaknem összes akta nyilvánosságra kerülése sem tud gátat szabni, hiszen most az terjed, hogy a CIA részese volt a merényletnek. És az a nyolc-tíz dallasi másodperc, amelynek idején nyolcvankét fotós és filmes tartózkodott a helyszínen, a Dealey Plazán, a történelem legtöbbet tanulmányozott néhány másodpercévé vált.
Ha meg is van az elkövető, rendszerint kiderül, az indíték elmaradt mellőle. Mint említettem, én is a történelem tanúja lennék – de melyik ember nem az? –, s láttam ilyen kíbereket munka közben. Magam is a szájtátók között tébláboltam, s tisztes távolból figyeltem, amint Nicolae Ceaușescu elvtársával, Kádár Jánossal randevúzik. És hiába volt a bizalom és a forró, baráti felirat, hogy Bine ati venit, vagyis Isten hozta, a Román Kommunista Párt főtitkárának, a Román Szocialista Köztársaság szeretett elnökének emberei így is megszállták a debreceni városházát. Akkor persze nem mertem volna ilyen bátran megírni, de most megteszem, hogy amint minden románok bölcs vezére kocsiból kiszállva megjelent, és a magyar tévé operatőre kamerájával közelített rá, az egyik securitátés srác – lehetett vagy három-, na jó, kétméteres – úgy vágta bele masinájával együtt a katonaság-népségbe, hogy tán még azóta is ott fekszik, ha akkor valahogy össze nem kaparják.
Úgy látszik – és ez az utóbbi napok slágere –, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnökre Nyitrabányán nem vigyáztak ennyire. Bár hat éve történt Szlovákiában egy merénylet, amely akár intő példa is lehetett volna, ha ilyen esetek abszolút példát adhatnának és elkerülhetők lennének: Ján Kuciak oknyomozó újságírót és barátnőjét, Martina Kušnírovát nagymácsédi házukban lőtték le. A vádirat szerint Marian Kočner nagyvállalkozó bosszúból ölette meg Kuciakot, amiért az „kiszerkesztette” az ő általa elkövetett gazdasági bűncselekményeket. Az ügynek öt vádlottja volt, közülük egyet, a bérgyilkosokat kifizető Andruskó Zoltánt már jogerősen elítélték tizenöt év börtönre, miután vádalkut kötött. Ez így rendben is lenne, már ha egy gyilkosság egyáltalán rendben lehet: van elkövető, van casus belli, vagyis ok a hadüzenetre, a tettre. Mint ahogyan a Fico-gyalázatnál is minden egyben levőnek látszik, de mégis, nem tudni, melyik oldalról jött az öt lövés. A falu melyik végéből, hiszen a két oldalról mást-mást kiabálnak, s mindkét fél a másikra akasztaná gyalázatos tettével Cintula urat. A leköszönő és a megválasztott köztársasági elnök közösen hívta találkozóra a kormányoldali és az ellenzéki pártokat, enyhítendő a társadalmi feszültséget, de az összejövetel – csöppet sem meglepő módon – nem tudott létrejönni.
