– Kiemelkedő teljesítményed elismeréseként a napokban egy kitüntetést kaptál Tajti Norbert vezérőrnagytól, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatójától. Mit „követtél el”, ha nem államtitok?
– A világon is kevés, Magyarországon pedig összesen öt Enigma rejtjelező gép van, közülük hármat mi ketten javítottunk meg egy repülőgép-szerelő barátommal. Szétszedtük, összeraktuk, működik. A háromból egy a Magyar Honvédség kibervédelmi intézetéé, kettő pedig a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálaté. Tehát azért kaptam ezt az elismerést, mert elvégeztük a KNBSZ-nek ezt a munkát, amit ránk bíztak. Továbbá reménykednek abban, hogy meg tudunk javítani nekik egy überritkaságnak számító irányvevőt. Abból Magyarországon talán nincs is több azokon kívül, ami most ideiglenesen náluk van.
– A második világháborús Enigmákról szerintem majdnem mindenki hallott már, de ezekben az irányvevőkben mi a pláne?
– Ezek második világháborús alapokra épített, de az 1950-es évek közepén modernizált, a kor színvonalán igen jónak tekinthető iránymérő berendezések, amelyekkel gyakorlatilag nemcsak egy ellenséges rádióállomást, hanem mondjuk a rádiós ügynököket is be lehetett háromszögelni – azért, hogy aztán megfoghassák őket.
– És ez egyébként hogy jött neked? Finommechanikai műszerésznek tanultál, vagy hogyan lesz az ember Enigma-szerelő?
– Ami a szereléseket illeti, a HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub több mint huszonöt éve áll kapcsolatban a Magyar Honvédséggel, illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal. És mi minden olyan dolgot, amire ők megkérnek bennünket, közösen megcsinálunk. Térítésmentesen – hiszen ezekért a munkákért soha nem kértünk vagy fogadtunk el pénzt. Sok mindent ugyanakkor magam raktam rendbe egyedül, és ezzel, azaz a muzeális eszközök javításával letettem – s kollektíve letettük a névjegyünket az asztalra. A tevékenység sok esetben úgy történik, hogy hoznak egy kalap alkatrészt, egy muzeális, ám használhatatlan berendezést, és egy hónap múlva restaurálva, működőképesen visszakapja a tulajdonos. Ezért a Hadtörténeti Intézet és Múzeumtól már korábban is kaptam elismerést.
– Ezt értem, de én arra lennék kíváncsi, honnan jött ez a hobbi, szenvedély – nem is tudom, minek mondjuk egyáltalán? Egyszer szétszedtél egy táskarádiót, és megtetszett, amit benne találtál?
– Amikor ’88-ban érettségiztem, nem vettek fel első körben az egyetemre, ezért elmentem egy szakmunkásképző iskolába, ahol elektronikai műszerészetet tanultam. Utána bevonultam katonának, majd ’96-ban jött az ELTE. Szóval, az alatt a két év alatt, amíg abba az iskolába jártam, kitanultam ezt a szakmát. Valójában mindig is kedveltem az elektronikát, a műszerészetet, függetlenül attól, hogy nem nagyon volt kérdés: újságíró leszek. Amint lehetőségem nyílt rá, elkezdtem katonai rádiókat gyűjteni, tehát én – ha szabad ezt így mondani – ebben vagyok jó. A birtokolt technika mennyiségét tekintve nyilván nincs akkora gyűjteményem, mint egy pénzes német vállalkozónak, minőségét tekintve viszont igen. Gyakorlatilag nekem nagyon szép életem van. A munkában és a magánéletben, a hivatásban és a szenvedély tekintetében is megtaláltam a számításaimat.
A Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat restaurált titkosítója
– Nem szoktak csábítgatni a honvédséghez?
– De, előfordult már. Viszont ott irgalmatlan korán kellene kelni…
– Az újságírás is gyerekkori álom volt, jól értem? Esetleg családi kötődésed is van a pályánkhoz?
– Édesapám tűzoltóparancsnok volt, szóval nem. Viszont a másik kérdésedre a válasz az, hogy igen. Már a középiskolában írtam, stúdióban dolgoztam, a mondott szakmunkásképzőben pedig az iskolaújságot szerkesztettem. Később már tudósításokat is írtam, például mint beutazó szemtanú a romániai forradalomról, s a délszláv konfliktus idején is többször átléptem a határt. Ugyanakkor ezek a dolgozatok még többnyire a fióknak készültek.
– Gondolom, sokan megkérdezik, hogy újságíróként melyik volt a legextrémebb helyzet, amibe belecsöppentél, vagy mi az, amire igazán büszke vagy?
– Amikor Ausztriában két vállalkozót a fotós kollégával és a szentgotthárdi természetvédőkkel összefogva börtönbe juttattunk. Az egyik tízmillió eurót sikkasztott, a másik ötöt. Vissza kellett fizetniük, és az egyiket már jogerősen elítélték, a másiknak még tart a pere. Ráment az életük és a pénzük erre a történetre. De megérdemelték: lenyúlták a burgenlandi energiavállalat, azaz a BEGAS kasszáját, nem mellékesen pedig egy szemétégetőt akartak fölépíteni a határtól ötszáz méterre. Amikor láttam, hogy bilincsben viszik el őket, az páratlan élmény volt…
