2024. május 24. péntek. 6:0
Európa alighanem elveszett. Mármint az, amit hagyományosan értünk, vagy sokkal inkább értettünk alatta. Mert valami marad úgyis. Valami mindig marad az ilyen nagy pusztulások után. Csak éppen nem az érték, hanem a hamis, olyasmi, mint a hamisított ékszerek és a talmi csillogás. Ameddig marad. Aztán lehet, hogy felépül valami új, de az már nem a régi Európa lesz.
Nem véletlen persze ez. Annak nem kutatnék utána most, hogy hol kezdődött el a romlás, mert nem Baudelaire kezdte a gonosz virágaival, messzire kéne ehhez visszamenni nagyon. Sőt: az a sok gyarmatosítás is már csak a következménye volt valaminek. Maradjunk annyiban, hogy mostanra eljutottunk oda: Európa a fejre állított értékek dicsőítésének kontinense lett. Értsd: azt tartja normálisnak, amit korábban éppenhogy nem tartott annak. Magának is hazudik. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy lejtmenetét követően legfeljebb a hazugságból maradhat csak valami meg.
Ahogy azon sem, hogy a kritikai érzékére – meg magára is – indokolatlanul büszke értelmiség is hagyta ezt, de az ő megalkuvásuk azért fájóbb. Mert, ha valakik helyén értelmezhették volna ezt a folyamatot, azok az írástudók. Az ő árulásukról értekeztek már páran. „Bűnös nemzetekről beszélni sohasem volt aktuálisabb, mint ma, amikor már a »jámbor tömeg« tudatába is átment a szomorú tétel, amelyet az új írástudók oly kedvtelve hangoztatnak: hogy a nemzetek lépteit nem az Erkölcs kormányozza” – írta például Benda 1927-ben megjelent művére reflektálva 1928-ban Babits.
Nos, az írástudóknak tisztában kellett lenniük azzal, hogy ha Arisztotelész szerint az erény az olyasféle lelki alkat, amelynek hatására az emberek a legjobbat cselekszik, mit is jelenthet akkor – hogyan fogalmazható meg – ennek a fordítottja? Hagyták mégis, hogy a természetellenes visszásságok legyenek az európai dolgok és ügyek mércéi, azaz „erényei”. Kezdhetném is sorolni, melyek, de minek? Tele van vele a sajtó. A felsorolás pedig nem változtatna azon, hogy Európa alighanem elveszett.
Sokkal inkább érdekes, hogy mi vezetett ide. A vezérfonal pedig a szánalom. Pontosabban a szánalomnak a keresztény, európai erkölcsi értékrendbe történő becsípődése. A paradoxon, hogy a szánalmat a szánandók nem kedvelik, ez az oka annak, hogy sokszor elutasítják. Amikor előnyük származik belőle, azt általában azért elfogadják. Pedig a szánalom nem keverendő össze az együttérzéssel, mégis sokszor ezt teszik. A mai Európában sokszor keresztény vagy humanitárius lobogó alatt, de minduntalan a szánalomra mint önzetlen (vö.: erkölcsös) magatartásra hivatkozással forgatjuk ki eredeti helyükről a dolgokat.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy ebből földcsuszamlás lesz, mert jól beetették Európát ezzel a maszlaggal. És láss csudát, ez a szánalom-mérgezés az írástudók szintjére is eljutott. A hagyományos értelemben vett európai kultúra válságára Nádas Péter esete is csak ráirányítja a figyelmet, miután nem kapta meg berlini Világ Kultúráinak Háza irodalmi díját azért, mert fehér európai férfi. Aki ismeri a párnapos sztorit, annak nem kell bemutatni, aki meg, nem, olvasson utána.
Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy Nádasnak szüksége volna egy újabb szakmai elismerésre vagy akár az ezzel járó díjra. Elég jól van ő az ilyenek nélkül is, ha dolgozhat. Az esetével is megmutatkozott európai szánalom, a „szánalom kultúrája” azonban rombolt már éppen eleget ahhoz – és valószínűleg még fog is –, hogy nevén neveztessék. Mert az orosz–ukrán háború kapcsán Ukrajna győzelmét is a szánalom szemszögéből kezdték Európa érdekeként emlegetni európai korifeusok. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy európai országok fegyvereket küldjenek Ukrajnának, hogy a katonák emlegetéséről ne is beszéljünk. Ilyen az, amikor az egészséges életösztönt legyőzik. A szánalom kultúrája győzi le.
A szerző újságíró
