Az ókori görög filozófusok lehettek az elsők, akik a szívünket érzelmekkel társították, Arisztotelészt említve az egyik fő „bűnösként”.
Pierre Vinken holland idegsebész és szerző szerint a klasszikus szív alakú szimbólum legkorábbi illusztrációja egy 13. századi szövegben jelent meg, és valószínűleg Arisztotelésznek a szervről szóló, rendhagyó leírása ihlette. Más források szerint a klasszikus szívlogó egy ma már kihalt, silphium nevű óriás édesköményfaj levelét ábrázolja, amely egykor az észak-afrikai partok mentén termett, és amelyet az ókori görögök és rómaiak a születésszabályozás egyik formájaként használtak.
A tanulmány szerzői nyersen megjegyzik, hogy „a szív általánosan ábrázolt szimbóluma egyáltalán nem hasonlít egy valódi emberi szívre. Ez azonban senkit sem érdekel, mivel a szív jelenlegi szimbólumának használata arra korlátozódik, hogy kifejezze a „szív” metaforikus értelemben vett gondolatát, mint az érzelmek, a ragaszkodás és a szeretet magját”.
A továbbiakban kifejtik, hogy a szimbólum a 15. és 16. században terjedt el, bár csak a 20. század közepén jöttek rá végre a tudósok, hogy az egyszerűsített forma mögött valóban anatómiai tény állhat. A koszorúérrendszer első másolatait ugyanis az 1950-es években készítették el, amikor halottak aortájába műanyagot fecskendeztek, és így olyan öntvényeket készítettek, amelyek meglepő módon „hasonlítottak a szív ikonikus alakjára”.
Néhány évtizeddel később, az új technikák kifejlesztésével, amelyek során kontrasztanyagot fecskendeztek a koszorúerekbe, kiderült, hogy valójában mennyire pontos a hagyományos szív alakja.
„A jobb és a bal koszorúér egyidejű befecskendezésével a teljes koszorúér-keringés láthatóvá tehető” – írják a kutatók. „A jobb és bal koszorúérfák egyidejű vizualizációja pontosan azt az alakot alkotja, amelyet eddig »emberi szívként« szoktunk felismerni”.
Ezek a megfigyelések tehát felvetik a kérdést, hogy vajon az ókori anatómusok valahogy megpillanthatták-e ezt a mintázatot évezredekkel azelőtt, hogy a modern tudomány felfedezte volna. E lehetőségen spekulálva a tanulmány szerzői azon tűnődnek, vajon ezek a korai tudósok készítettek-e hasonló, post mortem öntvényeket a koszorúerekről, műanyag helyett kezdetlegesebb anyagokat, például gipszet használva.
Elismerve, hogy elméletük erősen feltételes jellegű, mégis azt sugallják, hogy ez lehet „a legvalószínűbb hipotézis, amely megmagyarázza a mi képeink pontos egyezését a szív régóta fennálló, archetipikus képével”.
