Az író új cikkében arra sürgeti a Nyugatot, hogy „ne hagyja magára Ukrajnát”, és megnevezi a módját annak, hogyan lehetne Kijevet támogatni a patthelyzetben.
Az orosz erők nyomulnak előre, kihasználva számbeli fölényüket és a Nyugat lassúságát, hogy elegendő légvédelmet és lőszert biztosít. Új frontot nyitottak Harkivtól északra, amely közelebb van az orosz határhoz, mint London Oxfordhoz. Félő, hogy az orosz csapatok most már a város tüzérségének hatótávolságán belül lesznek.
Andrej Podlesny őrnagy, egy zászlóaljparancsnok, aki a konfliktus kezdete óta szolgálatban van, azt mondja, hogy a hangulat a csapatai között „nem jó”. És hozzáteszi: „Úgy gondolják, hogy itt az ideje, hogy mások is menjenek harcolni. De hol vannak ezek a többiek? A múlt héten végre életbe lépett a forrón vitatott törvény, amely 25 évre csökkentette a behívási korhatárt, de bárhová fordulok, mindenhol olyan fiatal ukrán férfiakról hallok történeteket, akik megpróbálják elkerülni a behívót.”
A Nyugat ellen egyre nagyobb a harag, amiért nem tesz eleget és nem elég gyorsan azért, hogy az ország képes legyen megvédeni magát. Egy magas rangú miniszter azt mondta nekem, hogy az amerikai kongresszusnak „az ukrán nép soha nem fogja megbocsátani”, amiért a legutóbbi, Ukrajna melletti szavazás során végtelenül késleltette a szavazást. Elégedetlenség van Zelenszkij elnök teljesítményével is, akinek hivatali ideje május 20-án járt volna le, ha az ország nem áll hadiállapot alatt, és különösen a nagyhatalmú támogatója, Andrij Jermak által vezetett elnöki adminisztrációval. Több különböző forrásból is értesültem arról, hogy Zelenszkij, aki korábban tévésztár volt, megszállottan tanulmányozza a népszerűségét – és az fokozatosan csökken.
Érdekes módon az a kritika, amit többször hallottam, hogy továbbra is irreális reményeket táplál a teljes győzelemre – azaz Ukrajna teljes területének visszaszerzésére az 1991-es határain belül, beleértve a Krímet is. Még a magas rangú tisztviselők is óvatosabban határozzák meg a győzelem fogalmát. „Nyilvánosan támogatom, amit az elnök mond” – mondta egyikük. – Hallgatólagosan úgy vélem, hogy független nyugati államként kell megmaradnunk, amely lehetőséget kap a fejlődésre”. És mindannyian mélyen aggódnak amiatt, hogy mit fog tenni Donald Trump, ha november 5-én újraválasztják amerikai elnöknek.
A szörnyű veszteségek, a kimerültség, a trauma és a nyugati támogatás csökkenésétől való félelem nyomása alatt a közvélemény is kissé megváltozott. Tavaly év végén a kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet két lehetőséget ajánlott fel a válaszadóknak arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennie Ukrajnának, ha „a Nyugat jelentősen csökkenti a támogatást”. Egyértelmű többség, 58 százalék azt mondta, hogy az országnak folytatnia kell a harcot, még akkor is, ha az „Ukrajna által ellenőrzött területeket veszélyezteti”. Ugyanakkor 32 százalék a második lehetőséget részesítette előnyben: „A katonai akciókat leállítják, ha a Nyugat komoly biztonsági garanciákat nyújt, de a területek felszabadítását a bizonytalan jövőre elhalasztják.”
Megjegyzendő, hogy ez csak akkor történik meg, ha a nyugati segélyeket csökkentik, és csak akkor, ha komoly biztonsági garanciák vannak. Az, hogy milyen területeket veszítenek el, döntő lesz a népítélet szempontjából. Egy dolog kompromisszumot kötni a Krímről és Donbász egyes részeiről; egészen más dolog feláldozni hatalmas ukrán földterületeket. Minél nagyobb a területi kompromisszum, annál erősebbnek kell lenniük az azonnali nyugati biztonsági garanciáknak, és annál valószínűbb lesz az EU- és NATO-tagság kilátása a nem túl távoli és bizonytalan jövőben. Sok ukrán még akkor is dühös lesz a saját kormányára, amiért tárgyalásokat folytatott arról, amit vereségnek tart, és örökké dühös lesz a Nyugatra, amiért gyakorlatilag rákényszerítette őket ennek elfogadására.
Ukrajna tehát a szakadék szélén áll. (…) Ukrajna nem lesz képes egyedül legyőzni egy nagyobb ellenfelet – olvasható a cikkben.
