Olvasom Karinthy Frigyes Isten felfedezése című tárcájában – a „Ki kérdezett…” sorozat (Címszavak a Nagy Enciklopédiához) részeként –, hogy „a képzelet véges, a valóság pedig végtelen”. Először hasonló játéknak tűnik a képzeletről és valóságról szóló állítás megfordítása, mint amely az író sajátos humorát megalapozó nyelvi iróniát jellemzi, aztán gyanakodni kezdek arra, hogy Karinthy tulajdonképpen nem „humorista”, sokkal inkább filozófus volt.
Ebben az írásban egyszerre érint poétikai és tudományfilozófiai kérdéseket, azzal az „elmés”, Voltaire-i mondással a felütésben, amely szerint: ha Isten nem volna, fel kellene találni. Tehát: ha van Isten, fel lehet fedezni, a tudomány módszertanával és etikájával, nem a benne való hittel jutni el a megismeréséhez, hanem a benne való kételkedés révén szembe kerülni a létezésével. Ahogy Amerikát és az Északi-sarkot sem mi találtuk föl, hanem felfedeztük, s mint „ama fényt, mely láthatóvá teszi a láthatatlant”.
Majdnem száz évvel ezelőtt (1926-ban) jelent meg az említett sorozat, s a Karinthy-tárcában még ma is meghökkentőnek tűnő megállapítások olvashatók. A tudomány már régen túl van azon a merev állásponton, hogy a költészet és megismerés, a képzelet és valóság, az érzés és tudás ellentétes mozgásirányú, két külön világ volna. A tudomány és a költészet nem koordinált ellentétben áll egymással – és bár a tudomány magában foglalja a költészetet, de a költészet nem foglalja magában a tudományt, következésképpen „költőietlen tudomány nincs” –, a kettő között inkább kölcsönhatás figyelhető meg.
Max Planck már a huszadik század legelején előállt kvantumhipotézisével; Niels Bohr 1913-ban dolgozta ki az atom kvantummodelljét; Louis de Broglie 1924-ben a hullám-részecske kettősség elvét vetette föl; Werner Heisenberg 1927-ben a bizonytalansági elvet fogalmazta meg, Erwin Schrödinger pedig megalkotta a hullámegyenletet. Utóbbi kettőt Karinthy természetesen még nem ismerhette, ám azzal az elvével, hogy a költészetnek „előjoga, kezdeményező szerepe” van az igazság megismeréséhez vezető folyamatban, korát megelőzve vetítette előre a modern interdiszciplinaritás módszertanát.
Karinthy felidézi Chesterton példázatát a kísértetekről, amiket a „világ kezdete óta sok százezer öregasszony” látott. A tudomány nem állíthatja azt, hogy az öregasszonyok nem látták a kísértetet, azt viszont igen, hogy amit sok százezren láttak, az talán nem kísértet volt. Ezért fogalmazhat Istennel kapcsolatban is csak úgy, hogy „amit istennek hittünk, az másvalami”, és ezt is feltételesen, mert önmagáról nem állíthatja, hogy valamit biztosan tud, csak annyit, hogy keres vagy sejt valamit. „A valódi tudomány mindig azzal foglalkozik, amit még nem ismer – szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.”
A tudománynak számolnia kell a költészet erejével, és kiválóan szemlélteti ezt Karinthy: a tudománynak azt a törvényszerűséget is meg kell sejtenie, hogy „mindazt, ami van, mindazt, ami lehetséges, először a költészet veszi észre”, a tudomány gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet. Rögtön magyarázatot is kapok arra, hogy az általam többször idézett olasz kvantumfizikus, Carlo Rovelli miért sorolja érvei közé (az elméleti fizikai vagy a kvantummechanikai leírásaiban) Ovidiust és Lucretiust, Szent Ágostont és Montaigne-t, Dantét vagy Leopardit. „Einstein felélesztette a Lucretius által felhozott »eleven bizonyítékot«, szilárd matematikai alapokra helyezte, és sikerült kiszámítania az atomok méretét” – írja Rovelli.
Leopardi a Démokritosztól a newtoni mechanika világáig vezető A végtelen című versében „ott túl / mérhetetlen térség, / emberfölötti csönd és oly mély, olyan mély nyugalom / nyílik agyam elé, hogy szívem / szinte megborzong”. Ez már nem csupán egy olyan kép, amely révén igyekszünk a világban rendet teremteni, hanem összekapcsolódik a matematikával – így Rovelli. S még egy példa: Dante Isteni színjátékának 27. énekében a 3-szféra (háromdimenziós gömbfelület) képe jelenik meg: „Ezt fény és szeretet fogja körül / (ahogy a többi ezt); ám hogy hogyan / azt Ő érti csak, aki körbefogja”. A fénylő pont és az angyalszférák veszik körbe az univerzumot, s őket az univerzum: „Így tűnt el fokról fokra énelőlem / a körtánc, s benne középen az izzó / szemet-legyőző Pont, melyet körülzárt / látszólag mindaz, amit Ő körülzár”. – A Paradicsom 30. énekéből származó dantei sorokat szintén a kvantumfizikus idézi, kiemelve, hogy Danténak határozott elképzelése volt a háromdimenziós gömbfelület geometriájáról, és ezt csupán 1979-ben vette észre egy amerikai matematikus, Mark Peterson, ma pedig „a fizikusok és a matematikusok már minden nehézség nélkül felismerik az univerzum dantei leírásában a 3-szférát”.
A költészetet tehát szó szerint is lehet venni, s ha így teszünk – írja Karinthy –, egy „csodálatos rendszer körvonalai bontakoznak ki előttünk”. A repülőgépnek lennie kellett, másként az érzelmek és a vágyak hogyan „szárnyalhattak” volna? A Röntgen-fény szükségszerű volt – a költő „szeme” a tárgyak mögé hatol, szívünkbe lát. A „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok” mesei vágyképe is valósággá vált – Karinthy korában a telefon, rádió, mozgófénykép formájában, ma pedig már a titokzatos kvantum-összefonódást vizsgálja a tudomány. „Ha a szerelmet »édes«-nek érezte valaha költő, mérget vehetünk rá, hogy a tudomány kimutatja egykor, minő rokonságban van ízlőszervünk és szerelmi érzékletünk idegvégződése a központi dúcrendszerben”. A képzelet így valóban véges, legalábbis viszonylagos abban az értelemben, hogy része a végtelen valóságnak. S a tudomány meg fogja találni, „mi volt az a létező valami, aminek létezése elkerülhetetlenné tette, hogy istent lásson a költő”. Erre épp azért van esélye, mert nem hisz benne, hanem bizonyítékokat keres, ám azok az Isten létezése felé fognak mutatni.
Be van még jelölve a könyvemben Karinthy „címszava” az Egyről és a Semmiről – látszólag egy matematikai értekezés paródiája, de már utal rá, hogy Einstein Bolyaitól vette relativitáselméletének ötletét, s noha a matematikai formulában a „semmitől” az egyig ugyanolyan a távolság, mint az egytől a kettőig, az „Egy Valami” és a „Két Valami” között azonban ott van az egész emberi Élet. A „Képírás” címszó nyelv- és képfilozófiai jegyzet; a kölcsönhatások elméletét (úgyszintén a képzelet és valóság viszonyát) faggatja egy irodalmi tárcája; az érzékei „valóság” és a vakság kapcsolatát a „Szemet hunyni” című írás.
A „filozófus” Karinthy egyébként nem az én felfedezésem – „egész irodalmunkban ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista, holott tulajdonképpen filozófus volt” – írja irodalmi arcképcsarnokában Hegedüs Géza. Bölcseleti életművet ugyan nem hagyott hátra, ám életfilozófiája ott van a regényekben, novellákban és versekben, kritikákban és humoreszkekben, s méltán lehetett a huszadik század tudományos igényű humanizmusának képviselője.
A „szabálytalan lángelme” a széleskörű műveltséget nem csak úgy szerezte, hogy irodalmár attitűdje ellenére fizika-matematika szakos bölcsész, majd orvostanhallgató lett – s bár nem fejezte be ezeket a tanulmányokat, az írók közt ő tudott legtöbbet a modern természettudományról. Abból is merített, hogy megalkuvást nem tűrő megismerő elme és rendíthetetlen optimista lélek volt. Rokonszenvezhet vele, aki legalább annyira filozófus hajlam, hogy szeret gondolkodni, vagy akiben megfogalmazódik a vágy, hogy tiltakozzék a látszatok ellen. Hogy belássa: irodalom és történelem, művészet és természettudomány, avagy a hit és a tudás, a költői és a tudományos megismerés elválaszthatatlanul összefonódik.
A szerző irodalomtörténész
