ÉS AKKOR 58. – Fejezetvég

Ezek részletezése nem ennek a visszaemlékezésnek a feladata. Ebben nincs semmiféle, a múltat elmaszatolni akaró szándék, a rossz emlékeket egyrészt az idő, másrészt beépített lelki, önvédelmi adottságaink többé-kevésbé kiradírozzák. Meg aztán mire való lenne visszaköpködni azokra, akikkel annyi szép, mondhatni felemelő, közös ügyünk volt? Annyit azonban leírhatok, hogy volt ott mindenféle, máshol is előforduló ütközet: szakmai vagy szakmainak álcázott ideges összekiabálások, egy-két alattomos, a korabeli sajtóban jól felfújt hátba szúrás, egymás taposása a különböző pozíciók eléréséért, és persze ott villogtak a későbbi óriási szakadásokat megelőző szekértábor összeütközések vészlámpái.

Utólag persze okoskodhatunk. Lehetne előszedni a mi lett volna, ha kérdést, de a történelemben, mint tudjuk, nincsen visszamenőleges feltételes mód. Az volt, ami volt.

És az lett, ami ebből, ha tisztességgel mérlegre tesszük a Hitel első négy évét, minden akkori szereplőnek kiragyog. A tudat, ami ott munkált a Hitel összes kezdő és később csatlakozó munkatársában: annak a tudata, hogy történelem van. Így, jelen időben. És ennek, mindannyian részesei lehettünk.

A rendszerváltozásnak nevezett politikai forgatagban 1991 októberében a Hitel szerkesztősége a hátralévő alig több mint fél évre még kijjebb költözött a városból. Maradt ugyan Kőbányán, de annak legszélére, a Venyige utca 3. szám alatt lévő egyre nagyobb Széles-birodalom akkori központi telephelyére került. A nagyvállalkozó a korábbiakhoz hasonlóan ekkor is nagyvonalú volt. A Szállás utcainál igaz kisebb és kevésbé korszerű épületben, de még így is kényelmes, tágas teret adott a szerkesztőségnek. A lapszerkesztői tevékenység teljesítéséhez bőségesen elegendő volt a tér és az infrastruktúra, a korábbi hely vadonatúj bútorai itt is rendesen elfértek, a kisebb létszámú szerkesztőség minden tagja külön szobát kaphatott. A szerkesztőségi értekezletek Bíró Zoltán vezényletével a megszokott rendben folytatódtak, az újságot változatlanul Zalaegerszegen nyomtatták. A Venyige utca, igaz, jóval körülményesebben volt elérhető, mint a korábbi helyek, ám ennek megvolt az a vitathatatlan előnye, hogy a sok esetben bosszantó és sokat beszélő álírók és álköltők nem találtak oda. Az ipari környezet és a Széles-féle elektronikai szerkezetek előállításának igen kevés zaja egyenesen vonzó munkahellyé tette a szerkesztőséget. Ennek tanácstermében jelentette be Bíró Zoltán a kétheti lap megszűntét, ami természetesen az ő lemondásával járt, közvetlen utána pedig Csoóri Sándor közölte, hogy a Hitel havonta megjelenő irodalmi folyóiratként folytatja munkáját. Bíró Zoltánnal együtt távozott a szerkesztőségből Kiss Gy. Csaba, Mányoki Endre és én, meg még a szerkesztőség technikai és pénzügyi munkatársai, vagyis mindazok, akik nem fértek bele azokba az elképzelésekbe, amelyek egy Csoóri Sándor által jegyzett irodalmi lapot jelentettek. A Mozgó Világ egykori versszerkesztője, Mányoki Endre, mint annyi mindenki más abból a társaságból, 2022-ben meghalt. Hatvannyolc évet élt. Magamban meggyászoltam barátomat. Mert tudom, következünk. Ha szólnak odaátról, menni kell.

Így fejeződött be a Hitel első négy éve harminckét évvel ezelőtt és kezdődött egy másik, ami máig tart. Nélkülem. Nélkülünk.

Elolvasom a cikket