Mindegyik életszakaszban eltérő módon foglalkoztatja az embert saját létezése. Vagy még nem is a létezése, csak az élete. Hogy eljussunk az élettől a létig, ahhoz nem elég a tudatos élet, de kell hozzá a tudat fölötti vagy a tudaton túli tapasztalás is. József Attila Ars poetica című versében ezt („A mindenséggel mérd magad!” szállóigei sora mellett) így olvassuk: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább”. A vers első változatában egyes szám második személy állt („Te kerülj túl e mai kocsmán”), s végig a megszólítás, nem pedig az én-kijelentés uralta a költeményt. S paradox módon az Énről való lemondás, illetve az Én kiterjesztése a kozmikus vagy egyetemes létezésbe akkor történt meg, amikor a „te” helyét átvette a versben az „én”.
A létezés milyensége az ég és föld között mérhető (pontosabban a kettő közötti kapcsolat megteremtésében, amit A teljesség felé első részében Weöres Sándor az „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” bölcsességmondásában fogalmazott meg), az élet pedig be van zárva a mindennapokba. Ennek ellenére az életről úgy tartjuk, hogy titok, mert van benne valami ismeretlen és megfejthetetlen. Próbáljuk kilesni az alkatrészeit, megfigyelni a működésüket, azt gondolván, így jobban meg fogjuk érteni. Ám aki sokat foglalkozik mások életével, észre sem veszi, hogy mikor felejti el a saját életét élni.
Ha időben megtanulja, hogy mások élete nem tükör, még csak nem is modell, megsejti, hogy az élet nem titok – sokkal inkább: csoda. A titok a kíváncsiságot, a csoda a hitet táplálja. Az életet meg lehet fejteni, még ha tele is van titokkal – legalábbis ki lehet következtetni bizonyos törvényszerűségeket –, ám a csoda előtt katartikus döbbenetet érez az ember, hasonlót ahhoz, mint amikor rájön, hogy a létezés rendkívüliségét soha nem fogja megérteni. A megismerés helyett marad a beismerés, hogy mindig csak úton vagyunk a megismerés felé, marad az elfogadás és az öröm – mert ajándékot kaptunk.
Eredetileg azt a kérdést jártam volna körbe, hogy vajon mikor következik el életünkben az a szakasz, ahol a létezés döbbenetének felismerése felé vezető, gyakran labirintusszerű úton mások naplóit olvassuk. De nem mindegy, hogy kiét: például Kafkát vagy Tolsztojt, Füst Milánt vagy Márait érdemes lehet. Hiszen már nem a „külső élet” érdekli az embert, hanem a belső, a mindennapok lenyomata a gondolatban, mint a borostyánba zárt bogár vagy levélerezet. Azt az átalakulást látni, ahogyan a pillanatnyi benyomás része lesz a mozgásban lévő, mégis egyre szilárduló világképnek.
A naplóolvasás korszaka talán akkor érkezik el, mikor elkezd foglalkoztatni az élet múlandósága, és fölcsillan mögötte a létezés ajándék-öröme. Tolsztoj 1881 októberében – Moszkvába költözve – írta naplójában, hogy az emberek „folyton csak berendezkednek. De mikor kezdenek élni? – kérdezte. – Mindez nem arra való, hogy éljenek, hanem hogy utánozzák a többieket.” Ezzel szemben a saját életcélját is megfogalmazta, hogy mi jelentheti számára a létezés boldogságát: „mi magunk érjük be kevéssel, másokkal pedig tegyünk jót”.
Ilyen egyszerű volna tán – de közben Márai A teljes naplóját is lapozom, 1943–44-ből az első kötetet (mindig belekapok itt-ott az „életébe”, de aztán visszatérek az előzményekhez), s megfogadom, hogy naponta újraolvasom a legelső bejegyzést, a létezésről: „Pillanatok, mikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.” A naplóolvasó kap némi csöndet is, a följegyzések borostyánkövébe zárt gondolat és lelki erezet az élettől a létezés felé vezeti.
Ez hiányzik, igen, ez a „vita contemplativa”! – Nem kell a dolgokra rögtön reagálni, hanem időt kell hagyni, mérlegelni, aztán eldönteni, s még talán dönteni sem kell, mert a „mérlegelő” idő is elvégzi a dolgát. Minden ellene szól, mert az önkizsákmányolásra sürgető élet nem engedi meg az elidőzést a létezésben. Csak az „indulati elemektől” kell megfosztani a csalóka szavakat, rögtön látni fogjuk, mennyire könnyűek, értve alatta súlytalanságukat, s nem tudnak áthatolni a belső csönd falain. Pedig mögöttük beszél Goethe és Shakespeare, Babits és Kosztolányi, megszólal Krúdy is – esszészerűen építkeznek az írói benyomások, közben az emberi méltóság (vagy annak hiánya) ismertetőjeleit azonosítjuk. A napló nem napi leltár, hanem erkölcsi állásfoglalás.
Kinyitom a Könyvek között című Márai-esszét (az Írók, költők, irodalom kötetből), Tolsztoj naplójának élménye még velem van – vele folytatja Márai. „Tolsztojt olvasom s nyugtalanul veszem észre, hogy minden egészen »új« számomra könyveiben: olvastam húsz évvel, tíz évvel ezelőtt, s most, mikor újra olvasom, egyszerre észreveszem, hogy mintegy elmulasztottam eddig valamit; félreértettem, fogalmam sem volt róla, mit akar igazában mondani.” Márai másként olvasta újra önmagát is, a Füves könyvről például ezt írta naplójában: „Ez a könyv sokkal okosabb, bátrabb és emberibb, mint én vagyok. Sokat tanultam is belőle. Igen, így kellene élni, gondolkozni, készülni az életre és a halálra… Művünk […] több, egészebb és erősebb, mint mi vagyunk. Ahogy az egész több a fizikában, mint az egészet alkotó részek teljes összege, úgy életművünk is többlet, lényünk és életünk rejtélyes többlete. Érdekes könyv, gyakrabban lapozom majd: talán tud segíteni nekem, a szegénynek, nyavalyásnak és halandónak, aki írta.”
Akkor kezdi mások naplóit olvasni az ember, s élvezettel merül bennük el, a napló csöndjében, ahol a világ szerkezetének titkos ketyegését hallja, mikor rájön arra, hogy a kevés még mindig több mint a semmi, hogy saját boldogságunkhoz másokat kell boldoggá tenni, s hogy életművünk, amitől többek vagyunk, talán csak annyi, hogy naponta tisztogatjuk a létrafokokat. Az ég és a föld között, önmagunkban.
A szerző irodalomtörténész
