LMA
2024. június 3. hétfő. 15:33
Hatalmas hátránya a régebbi fejlesztésű ballisztikus rakétáknak, hogy a pályájuk nagy részén nem lehet őket irányítani, s így „viszonylag” könnyen semlegesíthetőek. Az idézőjelbe tett meghatározást persze kellő fenntartással illik kezelni, hiszen azért még így sem egyszerű a feladat bármelyiket leradírozni az égről, továbbá azt sem tanácsos elfeledni, hol (azaz a felbocsátási helytől milyen távolságra) és milyen magasan érdemes próbálkozni a lelövésével. Ugyanis ha a megcélzott ballisztikus rémálomban nem hagyományos, hanem esetleg atomtöltet lapul, akkor nagyon nem mindegy, ki fölött robban föl és/vagy melyik országra hullanak a darabjai.
A sugárzást már nem is említve…
Az orosz hadsereg mindig is híres (más olvasatban: hírhedt) volt arról, hogy anyagi és emberi erőforrást nem kímélve fejleszti ballisztikus arzenálját. Jelen állás szerint az egyik legmodernebb eszköze a kétezer és hatezer kilométer közötti hatótávolsággal bíró RSz–26 Rubezs – vagy kódnevén Avangard. Legfőbb újdonsága elődjeihez képest az irányítható, nagy manőverező képességű és a légkörbe hiperszonikus sebességgel visszatérő harci rész. A hiperszonikus amúgy póriasan annyit tesz, hogy azt adott „akármi” alsó hangon a hangsebesség ötszörösével suhan.
S ha egy – kissé pongyolán mondva az eldobott kőhöz hasonló – ballisztikus rakétát sem lehet száz százalékos biztonsággal elfogni, akkor ez fokozottan igaz a hiperszonikus fegyverekre.
Viszonylag friss eszközről forog a szó, hiszen fejlesztése 2008-ban indult, és az első próbát 2011 tavaszán hajtották végre vele. A debütáló rakétát a Pleszeck mellett fekvő űrrepülőtérről indították útjára – stílszerűen egy speciális kivitelű vasúti vagonból. A szerkezetnek Kamcsatkába kellett volna eljutnia, de ez a próba a gyermekbetegségek okán még kudarcot vallott. Rá egy évre ugyancsak Pleszeckből emelték a magasba a következő példányt, amely viszont már azt hozta, amit előzetesen elvártak tőle. Az orosz haderő a csapatpróbák lezárulta után 2019-től rendszeresítette a Rubezst.
E rakéta egyébként nemcsak a fentebb említett vasúti járműből indítható, hanem a fix, föld alá mélyített silókból is. Moszkva egyébként tavaly novemberben egy televíziós eseményen mutatott be egy Avangardot, amint azt éppen beemelik egy silóba.
Az oroszokat egyébként az motiválta, hogy az eddig tömegesen használt és gyártott RT–2PM Topol üzemideje lassan lejár, tehát kellett a váltótárs a rendszerbe. A Topol amúgy kissé öregebb csirke, mint a Rubezs, hiszen az alapváltozatot az 1970-es évek közepén kezdték fejleszteni. Jelenlegi, modernizált változata több mint tízezer kilométeres hatótávval bír, és bár tömege meghaladja a negyvenöt tonnát, és a hossza is a húsz métert, cserében karcsú, mint a nádszál – azaz éppen húsz centiméterrel marad alatta a két méternek. A Topolt amúgy igáslónak is tekinthetjük, hiszen bevált, a gyártása egyszerű és könnyen megy.
Győzelmi parádé az orosz fővárosban. A levegőben lévő eszköz is képes elvinni az ellenséghez a világvégét
Fotó: AFP/Alexander Nemenov
Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy az oroszok több mint háromezres atombomba – és a hordozására képes többezres rakétasereg – készlete sem (lenne) elegendő egy tömegpusztító eszközökkel megvívott konfliktus megnyeréséhez, lévén a „túloldalnak” is akad mindkettőből szép számmal. Azonban ha úgy nézzük, hogy a világvégét borítékolhatóan elhozná a csapás-ellencsapás sorozat, akkor lényegileg egykutya, hogy a Nyugat a Topol, a Rubezs – vagy az elődjének tekinthető, ám e cikkben nem említett de ugyancsak modern Jarsz – valamelyik változatából kap a nyakába egy adagot.
Az meg csak hab a tortán, hogy nagy biztonsággal leírható, egyiket sem Német- vagy Franciaország, esetleg Anglia vagy Itália fölött próbálnák először lelőni, hanem valahol jóval keletebbre…
