Ahogy öregszik – gondolta J. Károly még a hatvanon innen, de jobb esetben a lemez második felének a közepén –, úgy romlik meg a hallása. A feje zúg a két füle között, amivel nincsen egyedül, mert sokan panaszkodnak erre a zúgásra, talán nem kellene annyi sorozatot és reklámot néznie.
Már a látása sem a régi, de a szemüvegről gyakran megfeledkezik – tehát a sorozatok és a reklámok mellett itt az újabb jele az elbutulásnak –, hirtelen pillanataiban azonban van egy olyan érzése, mintha tisztábban látna. Ezt ugye nem a szemére érti, hanem valamilyen belső látásra gondol.
Legutóbb épp Karcsinak, a teknősének mondta, hogy rájött a belső látásra. A teknős nem mutatott különösebb érdeklődést, a szemén sem lehetett elváltozást észlelni, néha a vitaminhiány okozza, hogy begyullad a szeme, és biztosan van olyan vitamin is, ami J. Károly belső látásának a javulását okozza. A büfés Eszter szerint legjobb vitamin a boldogság, mire ő mondta is a nőnek, hogy ezt szívesen kipróbálná egyszer.
Szóval J. Károly az utóbbi időben sok mindent félrehallott, aminek a hivatalban az lett a következménye, hogy fegyelmit kapott, mert nem hajtotta végre pontosan az utasításokat. Volt viszont ennek a hallásromlásnak néhány mulatságos epizódja is.
J. Károly legutóbbi elhallása az volt, hogy: „a társadalomnak le kell nyelnie ezt a dékát”. Előbb nehezen értette, mert egyszer már lenyelték az emberek, ráadásul, miután korábbi zsákmányait már meg is emésztette, és csak a melléktermék maradt hátra, az új politikai gyártmány épp most nyeli le.
Majd rájött, hogy bizonyára nem a pártot, hanem a békát kell itt érteni, de eljátszott még a szócserével, úgymint a béka feneke alatt; siet, mint béka a veres posztóra; kicsi a béka, de nagy a szája; lesz még a békára dér; meg hogy aki taknyos, annak békaláb lóg ki az orrából – és ilyesmik.
A szerecsendiót néhány nappal ezelőtt szerencsediónak hallotta, amiről azt gondolta, hogy biztosan hasonlít a szerencse-sütihez, majd, amikor Eszter felhívta a figyelmét a hallástévesztésre, J. Károly próbálta menteni a menthetetlent, s megtetézte azzal, hogy jól hallotta, mert a süti sárga, a dió pedig fekete.
Volt még a sorban lázaspár és epegőz; eltűnt a különbség a kalapozás és az alapozás között; az ízlés dolgát izélésnek értette, mikor épp egy kereskedelmi tévécsatornáról beszélgettek körülötte; az ellenzéki családpártiságot pedig automatikusan csaláspártiságként kódolta a tudattalanja.
Ezek afféle freudi elhallások, jegyezte meg a büfés Eszter, a dolgok lényegére világítanak rá. A kérdés már csak az, hogy ha körbe nézne az öreg a világban, vajon miféle elmebajnak nevezné ezt a sokkterápiát, amellyel naponta kínoznak bennünket. Úgy tűnik, az energiaválság azt jelenti, hogy a hatalmak minden energiájukat a válság fenntartására és fokozására fordítják.
A hallása egyébként már neki sem a régi, vallotta be Eszter, nemrég a villanyszerelő hívta, s bizony, amikor bemutatkozott, ő villanyszeretőt értett. „Éppen magára gondoltam, Károly” – mondta halkan, szemlesütve, mire J. Károly olyan bizsergést érzett, mintha közel került volna a magasfeszültséghez.
Persze az is lehet, hogy Eszter valami egészen mást mondott, csupán a hallása tréfálta meg.
A szerző irodalomtörténész