A kortársakat 1849-ben nem érte teljesen váratlanul, hogy I. Miklós orosz cár katonai erővel sietett Ferenc József császár segítségére a magyar szabadságharc leverésében, hiszen a Napóleon ellen létrehozott koalíció lényegében még ekkor is összetartott.
– Az orosz beavatkozás alapját nem is annyira a Szent Szövetség, hanem inkább az a hármas megállapodás jelenti, amit még 1833-ban Berlinben köt egymással Ausztria és Oroszország, illetve Ausztria és Poroszország, aminek az a lényege, hogy ha bármelyik hatalom területén kialakul egy olyan forradalmi vagy más rendbontó mozgalom, amely annak a belső rendjét veszélyezteti, akkor a másik két fél, akár felkérés nélkül is, részt vehet a belső rend helyreállításában – idézi fel az intervencióhoz vezető utat Hermann Róbert.
Lovas csata egy faluban a magyar forradalomkor
Wikipedia – Alexander Bogdanovics Villevalde festménye
Mindez rendkívül meglepően hangozhat, hiszen egy önkényes beavatkozásra is lehetőséget biztosít.
– Úgy gondolkodnak a szerződés megkötésekor, hogy előállhat egy olyan helyzet, amikor az uralkodóház vagy a kormány kényszer alatt áll, és nem képes a szövetségeseit felkérni a katonai beavatkozásra, ezért teszik a megállapodásba ezt a kitételt.
A nemzetközi szerződések önmagukban persze nem jelentenek garanciát semmire, mindig annyit érnek, mint amennyit betartanak belőlük.
– Már 1848 márciusában Apponyi György, az akkori magyar kancellár figyelmezteti Széchenyi Istvánt, hogy jó lenne, ha a magyar országgyűlés meg a reformellenzék nem ugrálna annyira, mert Bécsben el vannak szánva akár arra is, hogy behívják az oroszokat, ha másként nem megy. Az a gondolat, hogy orosz segítséggel állítsák helyre a rendet Magyarországon, folyamatosan benne van az osztrák kormányzat és az uralkodóház fejében, az más kérdés, hogy a bécsi, a pesti és az összes egyéb európai forradalom ezeket az elképzeléseket felülírja, és egészen 1849 tavaszáig ez nem vetődik fel. Egész pontosan a jelentősebb mértékű beavatkozás nem téma, hiszen 1849. januárjában Erdélyben már megjelennek orosz csapatok, de ezek hangsúlyozottan megszálló és nem operatív erők.
A különbségtétel azért is fontos, mert ezek a kisebb létszámú alakulatok azt a célt szolgálták, hogy tehermentesítsék a császári csapatokat, amelyeknek így a helyőrségek biztosításával nem kellett foglalkozni, és a felszabaduló egységeket a közvetlen harci cselekményekbe is bevonhatták.
– Ezek a csapatok nem önkényesen, hanem hívásra vonulnak be. Részint Puchner Antal, az erdélyi császári parancsnok, részint a Szász Egyetem, illetve a Román Nemzeti Bizottmány kéri, az utóbbi kettő humanitárius okokból, hogy a magyar terrorizmus ellen megóvják a szegény, védtelen szászokat meg románokat. Puchner pedig azért, hogy a brassói és a nagyszebeni helyőrséget is Bem József csapatai ellen tudja fordítani. A segítségkérésbe mind az osztrák császár, mind az orosz cár beleegyezik.
Az első, aki a nagyobb mértékű orosz beavatkozást felveti, maga Windisch-Grätz herceg, aki 1849. márciusának második felében, a kápolnai, számukra győztes csatát követően, a magyar tavaszi hadjárat előtt, amikor a magyar csapatok még a Tisza túloldalán állnak, arról ír előterjesztéseket, hogy a magyar felkeléssel a rendelkezésére álló erőkkel nem tud végezni. Azzal indokolja, hogy az itáliai helyzet miatt bizonytalan mennyi csapatot tudnak átvezényelni, a birodalom más területein az újoncozás nem halad a kívánt mértékben, és az oroszok egyébként is ott állomásoznak a Galíciával szomszédos lengyel területeken. Első ütemben még úgy gondolják, hogy megszálló erők jönnek be Galíciába, akik tehermentesítik az ott lévő osztrák erőket. De aztán egyre jobban az a gondolat érlelődik meg, hogy tényleges harcoló csapatokra is szükség van. Windisch-Grätz hatvan- és nyolcvanezer közötti létszámot javasol, mert úgy érzi, ilyen támogatással a főhadszíntéren már döntésre viheti a küzdelmet. Ezzel az elképzeléssel azonban nem túl népszerű, mert az uralkodó körökben úgy látják, hogy Windisch-Grätz megkapott mindent – pénzt, paripát fegyvert –, és nem igaz, hogy nem tud végezni a magyarokkal. Meggyőződésem, hogy részben azért is csapják el a fővezérségtől, mert ilyen előterjesztéseket nyújt be, ám a tavaszi hadjárat második szakasza Bécsben, illetve Olmützben is megérleli azt a gondolatot, hogy a magyarokkal másként tényleg nem fognak bírni, és be kell hívni a muszkákat.
A március második felében még eretneknek számító tervet egy hónappal később, már Komárom felszabadítása előtt komolyan vették, és az első lépéseket meg is tették az orosz támogatás érdekében.
– Az osztrák miniszterelnök, Felix Schwarzenberg április 21-én el is küldi a segítségkérő levet a lengyelországi orosz csapatok parancsnokához, Paszkevics herceghez, de I. Miklós cár ragaszkodik hozzá, hogy Ferenc József császár személyesen tőle kérjen segítséget, így május 1-jén az osztrák császár is ír neki egy levelet. Mindez azért is érdekes, mert azt mutatja, hogy a tavaszi hadjárat még véget sem ér, amikor belátják, hogy a magyar kérdést maguktól nem tudják rendezni.
A nevezetes kézcsók mitosza
A közhiedelemben mai napig tartja magát az az anekdota, hogy Ferenc József császár kézcsókkal köszönte meg I. Miklósnak a katonai támogatást Varsóban.
– A legenda háttere hosszú ideig ismeretlen volt. Magam is hallottam, de sokáig utána sem néztem. Egy kiváló magyar történész, Angyal Dávid 1930-ban írt egy nagyon jó könyvet a fiatal Ferenc Józsefről, és először ebben az írásban kerül elő ez a történet. Mindaddig sem a magyar, sem a német, de az orosz feldolgozásokban sem találni erre utaló feljegyzést. Az történhetett, hogy Angyal olvasott egy könyvismertetést egy Hodinka Antal nevű szerzőtől, aki ismertette egy szovjet történész könyvét az orosz intervencióról, amely kapcsán külön kiemelte, hogy ebben az írásában ugyan nem szerepel a kézcsók, de ő korábban olvasott egy másik művet, amelyben viszont igen. Angyal nem járt utána az információnak, sőt a saját könyvének már a főszövegében is az szerepelt, hogy Ferenc József letérdepelt a cár elé, és kézcsókkal köszönte meg a segítséget. Ez annyira jól sikerült félreértés lett, hogy azóta nem csupán a történelmi irodalomba, de a szépirodalomba is bekerült, Illyés Gyula beleírta a Fáklyaláng című drámájába. Mint egy számítógépes vírus, végigfertőzte a magyar történelmi irodalmat, én is leírtam többször. Az alapja az lehetett, hogy az a Caboga tábornok, aki Schwarzenberg levelét vitte Paszkevicsnek, valóban kezet csókolt a hercegnek, mert ezzel is sürgetni igyekezett a beavatkozást, attól a gondolattól vezérelve, hogy minden óra és minden perc drága, teljes összeomlás fenyeget. Nem véletlen, hogy más visszaemlékezésben, a korban keletkezett történelmi munkában nem találkozunk vele, hiszen ez egy olyan alávetettségre utalna, ami két szuverén állam vezetője között elképzelhetetlen volt.
A gyors eljárást az is elősegítette, hogy I. Miklós ebben az időszakban többnyire Varsóban tartózkodott, ezért a leveleknek nem Szentpétervárra kellett eljutniuk, hanem a sokkal közelebbi lengyel fővárosba, amelyet ekkor már vasút kötött össze Béccsel.
Az pedig egy különösen izgalmas kérdés, hogy az előzetesen felvetett 60-80 ezer katonás beavatkozásból hogyan lett 200 ezres sereg, amely annyira felborította az erőegyensúlyt, hogy esélyt sem adott a honvédsereg manővereinek az eredményességére.
– A cár, mivel kopasz, csak képletesen tépheti a haját a császári erők szánalmas teljesítménye láttán. Úgy értékeli, hogy egy, már a kezükben lévő győzelmet engedtek ki a kezükből, hiszen a téli hadjárat kezdetén a császári erők úgy mentek előre, mint kés a vajban és utána tehetetlenül megálltak. Meglátása szerint szövetségesei az egész kudarcot leginkább önmaguknak köszönhetik, mert képtelenek kellő határozottsággal fellépni. Az osztrákok úgy gondolják, hogy a beküldendő ötven-hatvanezer ember legyen alárendelve a császári erők főparancsnokságának. A cár viszont ezt nem akarja, mert úgy véli, ha ilyen ügyetlenek a saját csapataik bevetése során, akkor ugyanerre a sorsra juthatnak az ő katonái is, ami hatalmas presztízsveszteség lenne számára. Ezért inkább beküld egy olyan sereget, amely önmagában is képes eldönteni a harcokat, és a csapatok fővezére nem kell úgy egyeztessen az osztrákokkal, mintha alárendeltje lenne az osztrák fővezérnek. Ebben a kétszázezres létszámban az is benne lehet, hogy az osztrákok a gyengeségüket ellensúlyozva nagyon felnagyítják a magyar erők létszámát. Ténylegesen a teljes magyar honvédsereg létszáma 140 ezer körül lehet, de legfeljebb 150 ezer, míg az osztrákok 200 ezerről számolnak be a cárnak, sőt a lelkesítése érdekében több tízezer lengyelt említenek, holott tízezer sincs. Az oroszokról pedig tudjuk, hogy mindig túlbiztosítják a katonai fellépéseiket.
Ezt a 200 ezer fős sereget annak tudatában érdemes értékelni, hogy ilyen létszámú haderő még a napóleoni háborúk idején sem hagyta el Oroszországot.
– Úgy is fogalmazhatunk, hogy kitüntető figyelemben részesítenek bennünket, egy elefántot küldenek ellenünk, és nem egy oroszlánt. Bem erdélyi és a fősereg tavaszi hadjárata, amikor a Tiszától a Rábáig kergetik az osztrákokat, felértékelik a magyar csapatokat, amelyek teljesítménye kifejezetten tehetséges vezérekre és elszánt seregre mutatnak, ezért a cár rendkívül komolyan veszi a beavatkozást. A lengyel területek miatti aggodalom is befolyásolja a fellépés mértékét, nehogy oda is átcsapjon a rebellió. További befolyásoló tényező, hogy a nyugati hatalmak ugyan rábólintanak a beavatkozásra, ám az angoloknál soha nem lehet tudni, mikor gondolják meg magukat. Ha most megvan a felhatalmazás és a beleegyezés, akkor intézzük el gyorsan, fojtsuk el egy csapásra a felkelést, gondolhatja a cár.
A magyar politikai és katonai vezetést nem érte ugyan váratlanul az orosz beavatkozás, ám sokáig sokkal kisebb létszámú seregre számítottak, még június elején Paszkevics herceg hódolásra felszólító kiáltványa idején is elképzelhetetlennek tűnt ekkora haderő bevetése.
– A tényleges méretek csak júliusra derülnek ki, amit az is elősegít, hogy nem egy hadoszlopban, hanem több irányból, több időpontban lépik át a magyar határt az orosz csapatok. Május közepén már van egy orosz betörés Liptó megyében. Ekkor már sejtik, hogy ez nagyban is be fog következni. A határ mentén már 1848 nyara óta gyülekeznek orosz csapatok, igaz eleinte csak Moldvában és Havasalföldön, amelyek pontos szándékairól folyamatosan igyekeznek hírt szerezni. Egészen a betörésig abban reménykednek, hogy valamiféle megszálló csapatok lesznek csak Galíciában. Májusban az oroszok Csehországon és Morvaországon keresztül egy hadosztályt küldenek Bécs védelmére, ami csak azért nem megy el az osztrák fővárosig, mert kiderül, hogy a magyar csapatok visszafordulnak Buda felszabadítására. Amikor június közepén valóban megjelennek Magyarországon, akkor el sem hiszik róluk, hogy valóban orosz csapatok, hanem azt mondják róluk, hogy csak úgy vannak beöltöztetve. Jönnek ugyan meglehetősen pontos hírszerzői jelentések is, de ezek esetében mindig csak utólag derül ki, melyik valós, és melyik nem hiteles. A beavatkozás tényével akkor szembesülnek, amikor június 16-a és 21-e között a határ több pontját is átlépik az orosz erők. Májusban még abban bíznak, hogy csak az erdélyi hadszíntéren tapasztalt fellépés megismétlése történik nagyobb erőkkel. Görgei Artúr az emlékirataiban arról ír, hogy hetven-nyolcvanezres főnyi seregre gondol kezdetben, és június végéig ebben a hitben él, miközben tudjuk, hogy csak a Felvidékre nagyjából a duplája tör be. Hasonló helyzettel szembesülnek Erdélyben is, ahol tudják, hogy egy teljes hadtest állomásozik Havasalföldön, de a tényleges nagyságrend csupán júliusra válik ismertté.
