Mottó: „Mert mi az élet? / Menekülési kísérlet / a halál / elől”
Ezekben a június eleji napokban ezrek, sőt tízezrek veszik elő, keresik meg Tompos Kátya dalait, versmondásait, nagyszerű színházi alakításait, a vele készült interjúkat. Tele van az „éter” ezekkel, alakját számtalan módon idézik fel. Egy vele készült interjúban ezeket mondta – mintegy önmagáról: „erő, karakter, nőiesség, légiesség, színek, nyár, tavasz, tél, ősz, kedvesség, báj, lényeg, formák, szerepek”. Mindez benne van szuggesztív, vibráló, valóban hihetetlenül színes személyiségében, bájos lényében, ha kellett, légiességében, ha arra volt szükség, kirobbanó erejében. Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója azt mondta róla, hogy minden évszázadban egy ilyen istenadta tehetség születik…
Az élet, a sors nagy igazságtalanságát sokan emlegetik halálával kapcsolatban – korán ment el, mindössze 41 évesen. És valóban: egymás után születünk, de nem egymás után halunk meg… Van, akiről ennek ellenére kimondhatjuk, hogy fiatalon is teljes életet élt, egy életművet hagyott ránk, amit újra és újra elővehetünk. Tele volt álmokkal, erről így vall egy musicalben: „Kell egy álom, egy igazi varázs, / Kell egy álom, melyet néha elhiszel, / Hogy a játszmának hőse így leszel (…) Forró álom, tüzel a parázs, / Mely, ha lángra lobban, benne égni kell, / Ha meg elfújják, emléknek megfelel.”
Fájdalmasan korai halála után minden mozdulata, olykor szertelen, máskor fegyelmezett gesztusai, egyszer bensőséges, máskor szárnyaló hangja olyannak tűnik, mintha mindez a teljesség, a véglegesség tökéletességével készült volna, mintha minden, amit tett a színpadon, a mikrofon előtt, a filmvásznon úgy történt, mintha érezné, hogy utoljára teheti meg… Talán nem utólagos belemagyarázás, de mintha – érzékeny, rendkívüli antennákkal megáldott művészként – mindent az élet és halál viszonylatában választott volna ki, játszott el, énekelt meg. Csak néhányat említek az ezekben a napokban megnézett, meghallgatott színészi, előadóművészi alkotásaiból.
A gyönyörű, szerelmes nő dalolja Juhász Gyula Szerelem? című versét: „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, / Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.” A szerelem és az elmúlás kéz a kézben jár, és hitelesíti a szerelmet: „Egy pillantásod hogyha megkeres, / Mint napsugár, ha villan a tetőn, / Holott borongón már az este jön. (…) Szavaid selyme szíven simogat, / Mint márciusi szél a sírokat!”
A Mit viszel magaddal című áradó, magával ragadó dalában a csodálatos Hrutka Róbert szöveg összefoglalja Tompos Kátya életét és halálát, és mintegy ars poetica-ként hangzik el: „Mondd, te mit viszel magaddal? / Vigyed örömmel, ne haraggal (…) Ha ez az első, vagy utolsó felvonás / Mindegy mi jön, én játszanék tovább (…) Tudod, itt van bent, ami velem marad, / Mint a világot rejtő bűvészkalap, / Ha a színpadról meglátom Istent, / Hát viszem haza.”
Egy tükör előtt állva mondja hihetetlen átéléssel – saját életére is vetítve – Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című versét. Ebben mintha a betegsége történéseit mondaná: „… aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, / hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, / kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, / annak szép, könnyüléptű szivében megterem / az érett és tünődő kevésszavú alázat, / az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, / az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.”
Kátya bár keményen és kitartóan küzdött a betegségével, mégis alulmaradt ebben az igazságtalan küzdelemben. Hogy mekkora küzdő és harcos volt, arról a Beatrice Nem kell…! című dala szól, amit nagyobb erővel és teljesebb átéléssel kiáltott a világba, mint az eredeti énekes, Nagy Feró (ami pedig nagyon nagy szó): „Nem kell / Hányszor mondjam nem kell / Akkor sem kell semmi / Semmi nem kell, nem kell (…) Egy pofon nekem, egy pofon neked! / Egy pofon nekik, hát még egyet nekik!” Olyan ez az egy tömbből kirobbanó kiáltás, mintha az ördöggel viaskodna, neki osztaná a pofonokat, a világ összes gonoszságával, betegségével venné fel a küzdelmet…
A Valami Amerika 2. filmben nyújtott alakítása felejthetetlen. Az ebben elhangzó Magányos csónak élet és halál keretében arról is szól, hogy a két végpontban végső soron egyedül vagyunk, bármennyi rokon és barát is vesz körül: „Semmi ágán egyedül, némán / lent a föld, fent az ég. / Menni kéne, mozdulni végre, / de visszatart valami még. / Magányos csónak a tengeren / túl fog élni ezer vihart, / mert egyre hívja a végtelen, / de messze még a túlsó part. / Hosszú az út az éjjen át, / talán a Hold vezet tovább, repít hozzád. / Magányos csónak a tengeren, / a szél sodorja, de megy tovább. / Az út végén majd megpihen, / hívogat egy új világ.” Egyszerre volt magyar és orosz, az istenhite az oroszok mély transzcendens, Istenre hagyatkozó hite.
És itt van a kedvencem, amihez különleges élmény fűz, az ötvenedik házassági évfordulónkon játszottam le a feleségemnek, könnyes szemmel hallgattuk együtt egy ünnepi asztalnál, ez a Zoránnal közös alkotás, az Esküvő, egy részlet belőle: „Jó, ha lobognak még a gyertyák, / Mert ha nem látunk, kétkedünk. / S túl a megfoghatón nincsenek társak / S ha nincsenek itt sem, az túl sok nekünk. / Hívtak Téged is, így az illendő / Mert az esküvő így lesz esküvő / Sorra adják fel mind a józanok, / Mert a tiszta víz borrá változott.” A gyertyalobogást így senki nem tudja énekelni a világon, ő maga vált gyertyává… és megjelenik a gyönyörű szövegben a kánai menyegző csodája is!
Lackfi János Másik felhő című verse Kátya által eldalolva egy rendkívüli ritmusú búcsúüzenet: „Szalad az ég, szakadok szét / Tudlak-e érdekelni, énekelni még? / Szabad a tánc, / Tied a szaladó felhő homlokán a ránc / Szabad a csók / Szalad a szakadó égnek hálóján a pók, / Szalad a ló és / Szakad a szívem és száll a hó.” És a refrén: „Miért lett minden más? / Te már másik felhőn jársz, / Kávém felszínén / nem lebeg senki más, senki más mint én.”
Ennek rokona a Holdjárat (a lemez verseit Kátya írta), ami szintén a földi léttől való elszakadás elégikus megfogalmazása: „Egy elvarázsolt bolygón élek, / Maradnék végleg, ha itt lennél velem, / Átrepülnék száz világot, tengernyi álmot, / Csak tudnám, hogy ott leszel. / Szívem míg jár, / Egy holdjáratra vár, hogy vigyen tovább, / Az álmaim után.”
És végül egy szinte „önéletrajz”, az általa írt Babákkal játszott című dala, néhány részlet ebből: „Múltak az évek, s felnőtt a lány / Babái arcát viselte magán / Szerelmek jöttek, s így szólt a vád: / Dönts végre, ki vagy te, melyik babád / A fájdalmas kérdés újra talált / Ledöntve lelkének védőfalát / Gyermeknek érezte újra magát / Összetört szíve nem bírta tovább / Úgy döntött, nem mozdul / Nem pislog, nem pirul / Nem nevet, nem is sír / Nem zokog, nem is tud / Rájött, hogy ki volt ő / Miért a fájdalom / S álmában örökre / Babává változott.”
Tompos Kátya testamentumos művész volt, ránk, hallgatóira, nézőire rendkívüli hagyatékot testált, az álmait hagyta ránk: „Néked szánom, hisz te vagy a varázs, / Álmodd újra és a titkot rejtsük el. / Egy tudója van s az te leszel.” Radnótival biztatásképpen üzeni nekünk, hogy „… a világ újraépül (…) az új falak tövében felhangzik majd szavam.” És a Babákkal játszott című dal utolsó strófája: „És egyszer csak úgy lett, hogy életre kelt / És babázni tanított embereket / És azok is választottak mind babát / És elénekelték az összes dalát.”
Tompos Kátya ne emlék legyen, hiszen ő varázslat, mindig megbűvöli azt, aki hallgatja, nézi őt, az egyszerit és megismételhetetlent. Művészete által megerősödik a hitünk a feltámadásban és az örök életben…
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
