Ha Lengyelországnak nem lenne elég az ukrajnai háború okozta problémák, előjött egy komoly belpolitikai gond is, amivel meg kell küzdenie. Komoly veszélye van annak, hogy az ország kettészakad. Andrzej Duda ugyanis elutasította annak a törvénynek az aláírását, amelyet már a parlament elfogadott.
Ennek értelmében regionális nyelvnek ismerték volna el a sziléziai nyelvjárást. A módosítás nyomán kettős helység- és utcaneveket alkalmaztak volna azokon a helyeken, ahol a lakosság legalább 20 százaléka úgy nyilatkozik, hogy beszéli a sziléziai nyelvet, önkéntes iskolai nyelvoktatást vezettek volna be, és finanszírozták volna a regionális nyelv ápolását célzó kezdeményezéseket.
A köztársasági elnök a jogszabályt visszaküldte a parlamentnek. A törvénytervezetet április végén a lengyel parlamenti alsóház (szejm), majd május elején a felsőház (szenátus) is megszavazta. Ennek ellenére a lengyel elnök úgy ítélte meg: szakértőknek, különösen nyelvészeknek kellene elemezni, hogy teljesen kialakult-e egy adott regionális nyelv, és teljesültek-e a nemzeti kisebbségekről és a helyi nyelvről szóló törvényben megszabott kritériumok.
Első látszatra úgy tűnik, hogy egy nyelvhasználati vitáról van szó, Duda érvelése is ezt sugallja, mert véleménye szerint a törvényi feltételek teljesítéséről nem dönthet, mert ehhez az érintett társadalmi csoport objektív értékelésére van szükség.
A nyelvészek többségének álláspontja szerint, a sziléziai nyelvjárás a lengyel nyelv változatát képezi, a sziléziai dialektus pedig ugyanolyan jellegű, mint a több más lengyelországi nyelvjárás, például a kis- vagy nagy-lengyelországi, illetve a mazóviai. (Mazóvia egy történelmi országrész Lengyelországban és földrajzi régió a Visztula, középső folyásánál.)
Ezért a sziléziai nyelvjárás nem teljesíti a regionális nyelv elismerésének feltételeit – érvelnek a nyelvészek. Az elmúlt években nyolc hasonló javaslat látott már napvilágot, azokban az esetekben a szejm egyiket sem hagyta jóvá, illetve nem is kerültek napirendre.
A vita ennél többről, konkrétan arról szól, hogy Szilézia a regionális nyelvhasználat ürügyén olyan sajátos közgazdasági jogállást kíván kiharcolni magába, amely eltávolodást jelentene a központi hatalomtól. Például autonómiát akar létrehozni, ami az első komoly lépés lenne a Lengyelországból való kiválás felé vezető úton.
Éppen ezért nyugodtan kijelenthetjük: a hosszabb ideje lappangó ügy mostani ismételt felszínre kerülésének erős geopolitikai vonzata van. Nem vitás, Oroszországnak jól jönne, ha a háborúpárti, az egyik legelkötelezettebb kardcsörtető, még nukleáris fegyverek befogadására is hajlandó Lengyelország meggyengülne.
De hogyan jutottunk idáig?
Szilézia volt már lengyel, cseh, magyar, Habsburg, porosz, majd német uralom alatt is. Az első világháború lezárásakor Németországban, az akkori határok között, körülbelül három millió lengyel élt. Sziléziában az 1910-es népszámláláson a lakosság 53 százaléka vallotta magát lengyelnek. és sokan, lengyel és német nyelvűként határozták meg magukat. Miután 1918 őszén Lengyelország korábbi felosztásában résztvevő mindhárom hatalom – a Német Császárság, a Habsburg Birodalom és a cári Oroszország – vereséget szenvedett, a lengyelek igyekeztek minél jobban a maguk javára fordítani a helyzetet.
Szilézia térségében a vitatott hovatartozású területeken a nagyhatalmak népszavazást rendeltek el – előzetesen mind a németek, mind a lengyelek erős propagandát folytattak a vitatott területek hovatartozása érdekében –, de Németországnak állt a zászló. A lengyel fél automatikusnak azt vélte, hogy a lengyelek mellettük fognak szavazni, sőt abban is bízott, hogy a sziléziai német római katolikusok is rájuk voksolnak. Számítottak még a külföldön dolgozó lengyel származású, de „germanizált” lengyel vendégmunkások szavazataira is.
A szavazatok összeszámolása után azonban kiderült, hogy a népszavazás nem váltotta be a hozzáfűzött lengyel reményeket, mert a résztvevők majdnem hatvan százaléka a Németországban való változatlan maradásra adta le szavazatát. Nagyon érdekes, hogy 23 közigazgatási egység közül mindössze hétben volt német többség, tehát a lengyel lakosság jelentős része továbbra is Németországhoz akart tartozni.
A lengyelek „térkép háborúval” válaszoltak. A népszavazás eredményeit figyelmen kívül hagyva készítettek egy olyan etnikai térképet, amely számukra kedvező volt, majd pedig felkelést szerveztek érdekeik érvényesítése érdekében. Jellemző az áttekinthetetlen állapotokra, hogy a lengyel felkelést az a Wojciech Korfanty vezette, aki előzőleg a berlini Reichstagban volt képviselő.
Végül a Népszövetség határozott, a döntés Lengyelország számára volt kedvező, mert az eredeti határmódosításhoz képest több mint háromezer négyzetkilométerhez jutott. Az akkor németek által lakott Alsó-Szilézia és Felső-Szilézia nyugati része a németeknél maradt, Katowice és környéke pedig Lengyelországhoz került.
Van azonban egy felettébb érdekes vetülete a népszavazásnak, még pedig az, hogy ekkor még egyáltalán nem volt egyértelmű az összefüggés, a beszélt nyelv, vagyis a nemzetiség és egy adott államhoz való hűség között. A népszavazás eredménye ugyanis nem hozta a nemzetiségi hovatartozás alapján előre várt eredményt.
A második világháború alatt, a náci megszállás idején nemcsak a történelmi régió területének határait szüntették meg, hanem komoly elkezdtek küzdeni a sziléziai identitás felszámolása érdekében. Az a kategória, hogy „sziléziai”, nem létezett.
Barta Géza néhány évvel ezelőtt írt tanulmányt a sziléziai identitás kialakulásáról. Az ELTE Földrajz- és Földtudományi Intézetének doktorandusza, akinek kutatásai a felső-sziléziai regionális identitással is kapcsolatosak úgy vélekedik, hogy „az európai nemzetállamok kialakulásának korában egy sajátos sziléziai identitás kristályosodott ki, mely ezer szállal kötődött az addigra már fejlett iparral és munkássággal rendelkező térséghez. A túlnyomó többségében katolikus lakosság kultúrájában és nyelvében szláv és germán elemek keveredtek, aziparosodás következtében létrejövő munkások és alkalmazottak széles rétegeinek identitása egyre erősebben kötődött Felső-Sziléziához, sokkal jobban, mint Németországhoz, vagy Lengyelországhoz”.
A második Világháború utána Lengyel Népköztársaságban nem nézték jó szemmel, ha bárminek is kapcsolata volt azzal a két szomszédos nagyhatalommal – Németországgal, Oroszországgal –, amelyek a történelem során többször is felosztották egymás között Lengyelországot.
A lengyel közvéleményt is megdöbbentette, hogy amikor a rendszerváltás utáni országos népszámlálásokon megjelölhetővé vált a „sziléziai” mint nemzetiségi kategória, „hirtelen”800 ezres közösséget „találtak”, egy olyan térségben, amely Lengyelország második legfejlettebb ipari régiója – vélekedik Barta Géza.
Annak ellenére, hogy a szocializmus évei alatt is rengetegen költöztek Felső-Sziléziába más lengyel területekről, a régió központjában, Katowicében és más városokban igen aktívak a felső-sziléziai autonómia mozgalmak. Már hagyománnyá vált, hogy 2007 óta minden év júliusában tüntetnek sziléziaiak Katowicében jogaikat követelve – állítja az ELTE oktatója. Majd így folytatja: Ha az etnikai, nemzeti vagy regionális identitást egydimenziós módszerrel szeretnénk megérteni – valaki vagy „ilyen” vagy „olyan” –, akkor nem válik láthatóvá Felső-Szilézia problémája.
Az ott élők között azonban gyakori, hogy valaki egyszerre vallja magát lengyelnek, valamint sziléziainak, sőt, harmadikként megjelenhet akár a német identitás is, De a többszörös identitást sokan nem akarják tudomásul venni Lengyelországban.
Éppen ennek az értetlenségnek az okán erősödött fel a sziléziai autonómiai törekvés. Valószínűleg nem csak ezért. A hányatott sorsú terület lakosainak történelem emlékezete a biztonságkeresésre predesztinálja az ott élőket.
Márpedig Lengyelország háborús retorikája sok mindent ígér, csak éppen biztonságot nem.
