„Bolhapiac” – felelte az egyetemista arra a kérdésre, hogy vajon tudnak-e olyan szót (dolgot, fogalmat, cselekvést, bármit) említeni, ami szerintük nem képezheti irodalmi művek tárgyát vagy kiindulópontját. Előtte arról beszélgettünk, hogy nem túl széles a feldolgozható tematika – az irodalom „csupán” az élettel foglalkozik, és ez a „csupán” nyilvánvalóan arra utalt, hogy az irodalom mindennel foglalkozik. Az életben benne van a halál és a hogyan viszonyulunk hozzá attitűdje (így az eszkatológiai kérdés is, hogy mi történik a halál után). Szélesítsük azonban a kört: az irodalom témája mindig a szerelem és a halál. – Mi másról is szólna az élet, mint a két alapösztön, az erosz és thanatosz, a szerelemvágy és a halálfélelem folytonos küzdelméről?! A platóni organikus állameszme nemcsak a kultúraelméletbe vonult be, hanem Freud a vágy metafizikáját fogalmazta meg nyomában, amikor a teremtőösztönt a pusztító agressziós ösztönnel állította párba.
Valóban zsibvásárnak tűnik, ha az összes emberi megnyilvánulást ebbe az építő-romboló struktúrába helyezzük, a bolhapiac előbb mégis meglepett. Jobban, mintha mátrixot említett volna a hallgató: a hasonló című filmben Morpheus felajánlja az illúzióktól való megszabadulás lehetőségét, s már ott is vagyunk Ovidius Metamorfózisainál, meg a kvantumfizikánál, mely szerint a létezésnek szinte az egésze a tudatunkon kívül marad, mert csak töredékét észleljük belőle. De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk a bolhapiacnál (ami azért kerülhetett ide, mert a gyakorlóiskolában épp a tanév végi közösségi rendezvényeket tervezték).
„Márai Sándor – feleltem. – Épp kilencven évvel ezelőtt jelent meg a Bolhapiac című kötete.” Ha jól emlékszem, ilyen címmel írt novellája nincs, de még a tárcanovellák műfaji megnevezése sem pontos, inkább a napilapos (az Újságban közölt) karcolatainak és narratív elemekkel bővülő publicisztikai esszéinek, reflexióinak gyűjteménye az 1934-ben kiadott könyv. A három évvel korábban összeállított Műsoron kívül párjaként ez is szigorú válogatás, amely az emberi reménytelenséget és a művészi kilátástalanságot egyaránt képes volt hitelesen kifejezni. S azért lehetett olyan a válogatás, mint egy bolhapiac, mert került bele kártyajós és író, katona és ronda nő kalapban, éhező és élvező, zsaroló és szégyenkező, utazó kisfiú és finnyás úr az étteremben, orvos és beteg. Márai önszigorának oka egyébként írói hitvallásában rejlik: „Általában jobb szeretem azt a fajta újságírást, amely hasonlít a költészethez, mint azt a költészetet, amely hasonlít az újságíráshoz.”
Kiemelem még hirtelen az íróra jellemző iróniát, ami leginkább a távolságtartásban és kívülállásban, a dolgok és jelenségek kívülről szemlélésében, megfigyelésében és intellektuális analízisében követhető nyomon. Figuráit sokszor valószerűtlen, bizarr és karikatúraszerű vonásokkal érzékelteti, s bár az élethelyzetek rendszerint szokványosak, a perspektíva rendhagyó. Fakadhat ez abból, hogy Márai számára az élet az irodalom tükrében láttatja magát. Nagy Endre, a Nyugat kritikusa vetette a szemére egyszer, hogy az egész világot az irodalmon át nézi, miközben tekinthetné úgy, mint a biokémikus a vegyületeket, a geológus a rétegződéseket, az orvos a betegségeket, az ügyvéd a pereket. Márai erre vállat vont, és ezt mondta: „De mikor én író vagyok!”
Hazatérve kezembe veszem a Helikon által gondozott 2009-es kiadást. Az előszó helyetti A búvár című jegyzet Babits és Kosztolányi vitáját juttatja eszünkbe. Babits szerint a búvár kincsekkel tér vissza a mélyből, Kosztolányi az Esti Kornél énekében azt írja, hogy „kezében szomorú sár” van csupán. Márai búvárja nem arra gondol, hogy mit talál odalent, kincseket vagy iszapot, hanem arra, hogy el kell végeznie a munkáját, megjavítani a törött propellert. Nem volt ez mindig így, homályosan emlékezett, hogy másképpen képzelte: rozsdás vackok helyett talál „… valami kincset, amilyet még nem is látott senki odafönn”. Aztán elfelejti illúzióit – „vízben sírni nem lehet” –, akár az egész generációja.
Rónay László, a kiváló Márai-monográfus szerint kíváncsisága a Kosztolányiéhoz hasonlított, amellyel az élet morbid jelenségeit vette számba, viszont nem azonosulással és lelkesedéssel vagy az együttérzés telítettségével figyelte a köznapi életet, hanem azzal a tisztánlátással, hogy a lét reménytelenségén, az általános értékvesztésen nem tud változtatni. Nyugalma szinte közönyös, a lírai lelkesedés helyett sztoikusan beletörődő az író. A Szemérem című tárcában a hirtelen támadt szégyenérzet oka az, hogy valaki rádöbben: meg fog halni, mert „akkor valami kiderül”; a halál tudata azzal a felismeréssel jár, hogy az életnek „pontosan csak annyi értelme van, amennyire él az ember”. Az „amennyire” azt is jelenti: ahogyan, s a haláltudat ezt a módot változtatja meg. Nagy Endre a Bolhapiac apropóján nevezte Márait „élményzsákmányolónak”, pedig az irónia vagy az emelkedés ellenére a legtöbb „zsákmány” a magányhoz vezette vissza. A haláltudattal járó döbbenet hasonlít az „élvező” megrendüléséhez, aki a hirtelen érkező boldogságérzés közben rájön, hogy boldogsága megfosztja őt az élvezeteitől.
A portékáit bolhapiacon kínáló író számára a köznapi tények és események egy készülő mű alkatrészei, melyeket a kellő időben a kellő helyre illeszt. A Vidali módszerében – Vidalit regényhősnek képzelte el, a figurát vele is azonosították; naplójegyzete szerint bonctani ábraként szemléltette volna a személyiség pusztulását a személyiségellenes korszakban – egy író dilemmái közti dialógust kapunk. Vidali mondja: „Számomra sokáig élmény volt az irodalom […] . Aztán megismertem s meguntam. Most már csak a mesterségem érdekel.” Nem létezik „módszer” sem, csupán elhatározás és szándék. Az irodalom unalmas – „csak az írás érdekes”. S az íráshoz magány kell. „Mindig magányban éltem; a magány az író sterilező előszobája, ahol szünet nélkül bemosakszik a műtétre.” Az egyetlen tanács, amit adhat, hogy az író „éljen hűségesen”. Mert „csak mi árulhatjuk el magunkat…”
A szerző irodalomtörténész
