Ezen még az sem tudott változtatni, hogy Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt első embere előző év végi elhíresült beszédében a fehérterror elleni erőszakos válasszal fenyegetett. És még ott volt persze a többszázezres munkásőrség is.
A változásoknak azonban nem lehetett útjába állni. Az egypártrendszert látványosan megroggyantották a többpártrendszer kialakítására irányuló törekvések. Hosszan húzódó viták után az addig mozgalomként működő Magyar Demokrata Fórum is párttá alakult át 1989. június 24-én. Ekkorra már az addig sokszor lehetetlen helyszíneken ülésező MDF-elnökség új helyet kapott Budapesten, a Deák térhez közel eső Ó utcában. Volt ott egy foghíjtelek, rajta néhány ERDÉRT-faházzal. Nagy megkönnyebbülésemre volt ez az átköltözés, mert az MDF-elnökségi hosszú megbeszélések, többek között a Hitel szerkesztőségében, igen rendesen elvitték a figyelmet a lap ügyeiről. Végre egy kis csönd ült be vele a Corvin téri szobákba. Ebben lehetett bíbelődni a kéziratokkal, listákat összeállítani a megkeresendő szerzőkről, és a szerkesztőség egyetlen telefonján virágnyelvű beszélgetéseket folytatni az egyre nyilvánvalóbban ellenzéki barátainkkal.
Az Ó utcai új MDF-központ nem volt új. A leharcolt, addig felvonulási épületként használt faházakat rendbe kellett hozni. Azért mégis csak az ország új, legkomolyabb pártjának székhelyéről volt szó. Néhány hétig az MDF értelmiségijei elszórakoztak azzal, hogy próbáltak iparosokat szerezni a felújításokhoz. Ez a fővárosban akkor sem volt könnyű feladat. Vidékiként akcióba léptem, és összetoboroztam a zsámbéki MDF-es iparosokat, hogy vessünk már véget annak a szerencsétlenkedésnek, ami az Ó utcai barakkok körül zajlott.
Nem volt nehéz dolgom. Szinte minden, ehhez a munkához kellő MDF-es mester itt mozgott körülöttem a faluban. Amikor a szerszámokkal megrakott autóinkkal elindultunk az Ó utcába, ott feszített közünk a Ferenc József-szakállas Heim László kőműves, Tuba János víz- és gázszerelő, ifjabb Antal Ferenc ács, aki egykor az Újpesti Dózsában focizott, és ott megkapta a Garincsa ragadványnevet, jött még Péntek Árpád villanyszerelő, Merényi Sándor kiállítás kivitelező faiparművész, meg még jó néhányan. Nekiálltunk a munkának, én asztalosként gyalultam az ajtó falcokat, piszkáltam a zárakat, és pótoltam a padlóburkolat szegélyléceit. Hiába volt a felújítás során többször is vasárnap, munkásruhában – mi másban? – dolgoztunk.
Egy ragyogó ünnepi délelőttön éppen egy kilincset szereltem, amikor a nagy kopácsolásba belelépett egy elegáns, szépen megfodrászolt, középkorú hölgy. Jó napot kívánok – köszöntem –, kit tetszik keresni? A hölgy felemelte orrát, finomkodva meglóbálta ridiküljét, és azt kérdezte: Mondja, tudok itt segíteni? Hát persze – válaszoltam –, ha talán át tetszik öltözni, van ott a másik szobában seprű, vödör, felmosórongy, azokban a szobákban már végeztünk – intettem a hátam mögé –, nagy segítség lenne, ha fel tetszene takarítani.
Az elegáns hölgy arcára ráfagyott a mosoly. Végigmért. Megnézte festékfoltos cipőmet, kifakult munkásruhámat: Kérem, én értelmiségi vagyok. Szellemi munkára gondoltam, azt hittem, az ilyen helyeken elsősorban arra van szükség. Gépelnék, az iratokat rendezném, esetleg még szerkesztenék is, hiszen a zuglói kerületi lap újságírója vagyok.
Csókolom, léptem elé, bemutatkozom, én meg a Hitel szerkesztője. Ne vicceljen, mért újra végig a finom hölgy, én nem hülyéskedni jöttem ide, hanem segíteni. Csak tessék, mutogattam a vödörre, senki nem akadályozza ebben. A nő hidegszürke szeme felszikrázott, na, ne szórakozzon velem, sziszegte, és elviharzott. Később, egy MDF-rendezvényen találkoztam vele, ott izgett-mozgott a leendő miniszterek, meg leginkább Szabad György, későbbi házelnök körül, rám nézett, láttam, nem ismert meg, mert nem a fakókék munkásruhámban voltam.
Az Ó utcai MDF-központot néhány hét alatt rendbe hoztuk. Mire végeztünk, már sok-sok fővárosi iparos is csatlakozott hozzánk.
