– Ki mesélt önnek életében először?
– Amikor kicsi voltam, Tolna megyében laktunk, a szomszédunkban élt egy öreg apóka, Gáspár bácsi. Nyaranta, amikor a felnőttek mentek a mezőre dolgozni, minket rábíztak apóra. Ő szép rongypokrócokat terített a körtefa alá, és hat-nyolc gyerek mindig üldögélt alatta. Hogy ne szaladjunk szét, ne rosszalkodjunk, mindig mesélt. Nem emlékszem, milyen meséket mondott. Még csak három-négy éves voltam akkor. Ami megmaradt bennem, az az, hogy milyen jó a mese. Milyen varázslatos. Milyen szép királylányok vannak benne, meg tündérország, meg mindenféle. Maradt bennem egy nagy vágyakozás a csudálatos világ iránt. Hatéves koromban a bácsi meghalt. Láttam őt fölravatalozva.
– Hogyan folytatódott a mesével közös élete ezután?
– Sokáig, tizenkilenc éves koromig nem folytatódott.
– Az iskolákban sem?
– Az első tanító nénim nem szeretett, folyton ütött, vágott, büntetett. Nem tudtam, miért, csak felnőtt koromban értettem meg. De aztán kiderült, hogy azért, mert bukovinai székelyek vagyunk, és a többi falubeli sokáig úgy tudta, hogy miattunk telepítették ki a németeket, akiknek a helyére mi kerültünk. Nagy kisebbségi érzésem volt, ez csak akkor változott, amikor gimnazista lettem.
Beiratkoztam az iskola tánccsoportjába, amelyet Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató vezetett. Az egyik népdaltanítás kapcsán beszélt a bukovinai székelyek történetéről, arról, hogy milyen értékes és gazdag az énekkincsük, és arról is, hogy Kodály Zoltán azt mondta, a bukovinai székely népdalok a magyar népzene legszebb gyöngyszemei közé tartoznak.
Ezek harmatcseppek voltak a szívemre. Nagyon-nagyon kezdtem figyelni Kodályra.
De a szép mesés korszak megszakadt. Újra 19 évesen, a tanítóképzőben kezdtem mesékkel foglalkozni. Kaposváron a tanítóképzőben beléptem a néprajzi szakkörbe, ahol megtanították, hogyan kell gyűjteni, hogyan kell hitelesen lejegyezni a gyűjtött tájnyelvi anyagokat.
– Akkor kezdett meséket gyűjteni?
– Igen, egy konkrét pályázatra gyűjtöttem először meséket. A feladatunk az volt, hogy népdalokat és népmeséket gyűjtsünk. Gyűjtésemet a Néprajzi gyűjtők pályázatára adták be a tanáraink. Aranyossy Árpád bácsi meséit gyűjtöttem össze. Rengeteg dalt is gyűjtöttem, csakhogy kiderült róluk, hogy nem népdalok. A mesékkel szerencsésebb voltam.
A pályázaton a gyűjteményemmel országos második helyezett lettem. Óriási öröm volt, és az akkori néprajzosok mind felfigyeltek rám, hogy végre van egy fiatal bukovinai székely, aki foglalkozik a népe történetével és néprajzával. Felnőtt fejjel értettem meg, mekkora megtiszteltetés volt, hogy bemutattak többek közt Diószegi Vilmosnak, aki az akkori előadásom, később pedig a halottlátóról szóló akadémiai előadásom korreferense volt.
Óriási átváltozáson ment át a lelkem, hogy már nem kell szégyelljem a származásomat, hanem olyan szakemberek figyelnek rám, bátorítanak, dicsérnek, mint Diószegi Vilmos, a felesége, Morvay Judit, Morvay Péter, Újváry Adrienn. Ők ismerték a népünk történetét. Bácskába mentek 1940 és 1944 között, hogy néprajzi anyagot gyűjtsenek az odaköltöztetett bukovinai székelyektől. Ortutay Gyula is járt ott, cserkészcsapatok is mentek őket meglátogatni, és táncokat tanultak tőlük. Két éve is kiadtak még a cserkészek egy kis füzetet a bukovinai székely táncokról.
Bácskában még magyarok között voltunk, és nem volt még az a tragikus megvetettségünk, a kormányzat is támogatta a székelyeket. Mindezt a főiskolai éveimben tudtam meg. Akkor alakult ki bennem egy dac, hogy valamit tenni kell a lenézettség ellen.
– A gyűjtések, gondolom, sokat segítettek ebben.
– A főiskola elvégzése után folytattam a gyűjtést, amelyből újabb nyertes pályázat született. Találtam egy olyan témát, amivel addig nem nagyon foglalkoztak más gyűjtők. A bukovinai székelyek körében 1968 folyamán több mint százötven kiböjtölési történetet gyűjtöttem.
– Mi a kiböjtölés?
– Ha valakinek kárt okozott másvalaki, ellopta a malacát vagy elcsábította a szerelmét, az böjtöt fogadhatott arra, aki ezt vele megtette. A böjtnek különböző formái voltak, lehetett például kilenc keddet, három vasárnapot vagy öt pénteket böjtölni. A böjtölő a böjt napján nem eszik, nem iszik, a gyerekének, állatainak sem ad enni, és gyakran vele böjtölnek a családtagok is. Ha a böjt sikerült, akkor megbűnhődött a bűnös. Nagyon szép és tragikus történetek vannak erről.
A böjtölésnek vannak törvényei. Nem szabad megbocsájtani közben, de amikor már haldoklik, akit kiböjtöltek, csak akkor tud meghalni, ha megbocsátanak neki. Az egyik szerelmi történet is így zárul, Anna, a megesett lány a bojárok földjén dolgozik, amikor álom jön rá, Hadikfalván van, a haldokló szerelme ágyánál, és megbocsát neki. A fiú meghal, Anna felébred. Ekkora érdeme van a böjtnek.
Egy fejkendőért, pántlikáért, libáért is fogadtak böjtöt. Meséltek olyat is, hogy annak a rokonsága, akit éppen kiböjtöltek, meg akarta akadályozni a böjtöt. A böjtölő bent volt a házban, a családtagok meg a ház körül fejszékkel vigyáztak, hogy ne zavarják meg böjtöt.
– Ezt a hagyományt ön feldolgozta például Csiki Véró történetében is, aki többször is böjttel kért elégtételt a szenvedéseiért.
– A szerelmes történetekhez nagyon illett, így aztán egy-egy kiböjtölést elmeséltem, amellé pedig kerültekmég humoros történetek.
– Tanulta-e valakitől, hogy milyen közönségnek milyen alkalommal mit illik mesélni?
– Magam jártam ki ezt az utat. Sorsdöntő változás történt az életemben 1971-ben, amikor Érden megalapítottam Bukovinai Székely Népdalkört, amelyet csaknem ötven évig vezettem. Akkor már kétszáz bukovinai székely család élt itt. Először azoktól az asszonyoktól kezdtem népdalokat gyűjteni, akik beléptek a népdalkörbe, később Martin Györgytől olyan szalagokat kaptam, amelyeken Kodály Zoltán bukovinai székely gyűjtései voltak 1914-ből.
A népdalkörrel ezek után szinte minden létező versenyt megnyertünk. De három-négy előadás után rájöttem, hogy a közönség semmit nem tud rólunk, állandóan nemzetiségnek konferálnak be minket. Meg kellett ismertetnem a bukovinai székelyek történetét, szokásait, elmondani mindenütt, hogy kik vagyunk, magyarok vagyunk. Csátalján Böjte Péter bácsitól, aki harangozó volt, gyűjtöttem három mondát: Madéfalva, Andrásfalva és Istensegíts mondáját. Megtanultam mindet és a szép bujdosódalok közt elmeséltem.
Nagyon értékelte a közönség. Eleinte tíz-tizenöt percet kellett beszélnem a színpadon. Az Erkel Színházban léptünk fel 1972. augusztus 20-án. Akkor már nagyon éreztem, hogy nem elég ide a három monda. Volt a Kossuth rádióban egy Trufa című műsor, amelybe meghívtak minket, ott a Pletykás asszony és A székely menyecske című mesét mondtam. Nagyon sikeres szereplés volt. A rádió indított egy vetélkedőt Szóljatok játszók, regölők! címmel, és én erre írtam egy monodrámát az általam gyűjtött mondákból és a kiböjtölésről szóló anyagokból.
A főszereplője lett Csiki Véró. Hajdúszoboszlón volt a díjkiosztó. Első helyezett lettem. Azt mondták, olvassak fel a színpadon egy részt a monodrámából, hogy megismerjen a közönség. De én kívülről tudtam az egész szöveget. Csak a jelmezzel voltam gondban. Csiki Véró nyolcvanéves asszony volt, én meg harmincegy évesen ott álltam fehér blúzban, miniszoknyában, magas sarkú cipőben.
De megláttam, hogy a kecskeméti piaristáknál van egy berliner kendő. Fiúk voltak mind, arra kellett nekik, hogy lányt is tudjanak játszani. Azt a kendőt elkértem, és a színpad szélén a hátamra tettem, aztán becsuktam, és máris ott állt a színpadon Csiki Véró.
Hatalmas siker volt, annyit tapsoltak, majd elsüllyedtem. Eredetileg egy háttérjátékot is írtam hozzá, de már látszott, hogy ez a produkció így jó, ahogy van.
A későbbi előadásokon az első részben volt a Csiki Véró élete, a második részben pedig a trufák. Rengeteg előadást tartottam, és ezután jött egy nagy ugrás: 1985-ben a Kisdoboshoz kerültem újságírónak.
– Szeretnék még visszatérni arra, miképpen alakította ki, hogy a nem nagyszínpadi alkalmakon mit mesél. Ön szerint mikor mit illik mesélni, vagy akár van-e olyasmi, hogy egy nőnek máshogy illik mesélni, mint egy férfinak?
– A nép nagyon tudja ezt, hogy mikor mit illik. Mert természetes jó ízlése van. Régen volt olyan is, hogy a menyecskék meséltek a lányoknak. Ott lehetett huncutkodni, de nem mentek túlzásba. Más volt, ha katonák vagy rabok meséltek. Nekem soha nem okozott gondot, hogy eldöntsem, hova mi illik.
– Ebben a néprajzi példák segítették inkább vagy a belső hang?
– Nekem kevés mesemondó mesterem volt. Felnőttként találkoztam Simon Ferencné Ilona nénivel, aki moldvai mesemondó volt, Jánó Anna nénivel, aki lészpedi mesemondó. Aranyossy Árpád bácsi, akitől először gyűjtöttem,tudta, hogy leány vagyok, s nem mesélt nem odavaló meséket.
– Milyen estekkel turnézott az elmúlt évtizedekben?
– Volt moldvai estem Móduvának nagy a széje címmel, Édes hazám mit vétettem volt a bukovinai est címe, volt felnőtt estem Egy asszony két vétkecskéje címmel. Gyermekeknek szólt a Katyika meg Matyika című előadás, a Kiskondás és a Kicskégyó királyfi meg a Mátyás király rózsát nyitó ostornyele is.
– A Mátyás király az ön második kötete volt. Eddig már húsznál több kötete jelent meg. Hogyan kezdett el írni?
– Az első könyvemet Az egy asszony két vétkecskéje című előadóestem anyagából szerkesztettem.
– Hogyan született meg a Mátyás-kötete?
– Mátyás király halálának évfordulójára kerestem egy nem túl ismert Mátyás-mesét, ami költői, és méltó az évfordulóhoz. Amerre jártam gyűjteni vagy mesélni, mert sokszor a mesélésből gyűjtés is lett, mindenhol kerestem a Mátyás királyos meséket. Szlovákiában találtam meg a Mátyás király rózsát nyitó ostornyele című mesét. Mire meglett, volt már harminc Mátyás-mesém. Azokból készült lemezem, a Kisdobos című gyermeklap minden számába is került Mátyás királyról szóló mese és a szlovákiai Kisépítő című gyereklapba is. Egyre bővítettem kötetet. Az utolsó kiadásban száz szép mese szerepel. Utána sorra, évről évre újabb mesekönyveim születtek. Eddig huszonkét könyvem jelent meg.
– Mostanában min dolgozik?
– A covidfertőzés után, amit kétszer megkaptam, nehezen épülök fel, hosszabb ideje egyáltalán nem írok, de a fellépésekkel már próbálkozom.
– Jó egészséget kívánok!
