– Rajtra kész? Nagyon várja már a futball Európa-bajnokságot?
–Természetesen, s már a csapatom is megvan.
– Mármint az összeállítása?
– Na, nem. Annyira azért nem vagyok szakember.
– Hát akkor?
– Semmi különös, természetesen a magyar válogatottal vagyok.
– Hát ezt mondani sem kellett volna. Tudom, imádja a játékot, és hát nekünk ez a csapatunk.
– Természetesen az, amelyet a szövetségi kapitány összerak. Persze, a tízmillió szövetségi kapitány országában egykoron természetes volt, hogy minden fontosabb, de kevésbé fontos meccs előtt is mindenki összeállított. Ezt vagy azt kihagyott volna a csapatból, másokat betett. És Sebes Gusztáv óta szidta a kapitányt.
– Nemcsák Károly is összeállított, vagy még mindig „kapitánykodik”. Igaz, tudom, a színészcsapatban még mindig főnök, afféle játékosedző.
– Inkább szervező, mintsem főnök vagyok, s már csak nagy néha kell nekem csapatot hirdetnem. Átadtam a kapitánykodást Puskás Petinek.
– Sértődés volt?
– Á, nem, de ő már jobban bírja, még a kritikákat is. De hát van játékos, aki Marco Rossira haragszik, ha színész, akkor meg rám neheztelt.
– És ön? Ön hogy van az olasz kapitánnyal?
– Bízom benne, hiszek neki, csodálom a töretlen hitét, álmélkodom néha pontos meglátásain. Bár már kezdek hozzászokni, hogy nem értem egy-egy húzását, aztán utólag rendszerint rádöbbenek, hogy neki volt igaza: akit váratlanul beválogatott, szinte csodát tett. Mondjuk, döntő gólt szerzett. Nem tudom, Rossi ezt már előre látta, megérezte?
– Mindenesetre az események, az eredmények utólag többnyire őt igazolták, igazolják.
– Igen, és olvastam valahol, hogy az európai kapitányok rangsorában ott van első tízben. A francia Didier Déschamps vezet, s a rendező házigazdák, a csoportellenfél németek kapitánya, Julian Nagelsmann harmadik. És mint mondtam, Rossi ott van a tízben.
– Olcsó élc, de nem a kapitányok játszanak.
– Ettől még nem baj, hogy nekünk ilyen kapitányunk van. És szerencsés is, ami ezen a pályán is különös szerencse. Becserél valakit, aztán arról bepattan a kapuba a labda.
– Megesik ez másokkal is.
– Igen, de vele talán az átlagnál többször is.
– Önnek van kedvenc játékosa?
– Jelenleg ott tartok, hogy tizenegy is van. Mindig az a tizenegy magyar, aki éppen a pályán van. Mint mondtam, hiszek Rossinak. Ugyanakkor érdekes, azt látom, hogy soha ennyi jó kapusunk nem volt egyszerre. Most az a gond, hogy melyiküket hagyja ki a kapitány.
– És mit szól Szoboszlai nagy-nagy futásához? Egyszerűen berohant a világ legjobbjai közé.
– Örülök neki, már csak azért is, mert kellenek sztárok a futballba is. Általában miattuk érdemes meccsre járni. Ugyanakkor biztató, hogy Szoboszlai nem szállt el, nincs eltelve magától. Legalább is ezt tudom, hallom, látom. Kellenek a sztárok, kellenek a srácoknak a példaképek. Ő erre is tökéletes, és igen remélem, hogy még jó ideig az is lesz.
– Ez attól is függ, hogy a főnökei mennyire tudják kezelni.
– Igen, de milyen érdekes, hogy a szövetségi kapitány, miközben játékosokat felfedez, kiemel, elsősorban talán azért eredményes a válogatottjával, mert amellett, hogy meglátja a tehetséget, tud csapatot csinálni. Mint egy nagy, élő kirakós játékot, össze tudja rakni az embereket egyetlen egésszé.
– Már csak néhány nap az Eb-ig, s kezdődik a nagy játék: van, aki fogad, de tét nélkül még többen tippelnek. Önnek milyen tippjei vannak?
– Úgy tudom, tizenötödikén kezdünk Kölnben, a svájciakkal, és egy jó rajt igen sokat érne. De nem szeretnék okoskodni, még a végén kiröhögtetem magam.
– Kölnböl átruccanunk Stuttgartba, ahol elverjük a németeket, majd aztán elpáholjuk a skótokat is.
– Hát, ha ilyen egyszerű lenne, tényleg akárki kapitány lehetne.
– De ennél bonyolultabban: mégis, mit gondol az ellenfelekről?
– Legfeljebb közhelyeket mondhatok, mert azokkal van tele a fejem. Mint például az egykori angol sztárcsatár, Gary Lineker mondása, miszerint, a futball igen egyszerű sportág: kétszer tizenegyen játsszák, és mindig a németek nyernek.
– Hát, Lineker óta azért változtak az idők.
– Ez is igaz, mert mintha a mai német fociból hiányoznának az igazi nagyok. Fritz Walter, Gerd Müller, Netzer, Beckenbauer, Breitner és társaik. Viszont annyi nem változott, hogy egy német játékos még a száztizedik percben is átrobog ellenfelén.
– És a svájciakról tud-e valamit?
– Hogy egy ideje nagyon jók. Sokat tesz, hogy van néhány honosított játékosuk. Úgyhogy ők akár igen messzire is juthatnak, ott vannak a világelitben.
– Skócia?
– Talán a leggyengébb ellenfél a háromból, csak vele meg az a baj, hogy klasszikus angol focit játszik. És ez bizony, ez az ívelgető stílus nekünk a 6:3 meg a 7:1, vagyis Puskásék óta nem igazán fekszik.
– Akkor mit vár, mit várhatunk a magyar csapattól?
– Na, ez az, amit szívesen elkerülnék. Mármint a tippelgetést. Mit várok, mit várok? Aranyat. Egy igazi szurkoló mindig a maximumot szeretné látni, a legtöbbet szeretné kivenni a csapatából.
– Na, de mit gondol, mi lehet a realitás?
– Talán továbbjutás a négyesből.
– És Nemcsák Károly szurkoló már akkor boldog lesz?
– Ezt sem tudom előre megmondani. Annyi bizonyos, ha a végén ott kavargunk az éremosztás körül, már nem leszek elégedetlen. Ugyanakkor az is bennem van, hogy Puskásék világbajnoki ezüstje még mindig sajgó seb a nemzet futballemlékezetében. Úgyhogy találkozzunk a torna végén, akkor majd megmondom a nyerő választ. Bár annyit elárulhatok: nem lennék boldogtalan, ha a József Attilában azért kellene elhalasztanunk valamelyik előadásunkat, módosítanunk a kezdés időpontját, mert ütközik a magyarokat is érintő Eb-döntővel.
