Rainer Maria Rilke így indítja A labda című versét: „Te Gömbölyű, mely két kéz melegét / tovább adod, röpülve, untalan…” Ebben a két sorban minden benne van, amely összekapcsolja a labdát és az embert: az örök örömforrást a repülés boldogságával. A költő gömbként szólítja meg a labdát („Du Runder”), amely varázsszer, harci golyóbis, mágneses tárgy; „amivel az égitestek látszólagos gömbpályát írnak le köröttünk, ezáltal mintegy gömbbe látszik fordulni az ég – a gömbszimbólum jelentéskörének ez az alapja” – írja Jankovics Marcell a Jelképtárban (1990).
A labda az ősi kultúrákban a Napot jelképezte, vagy valamiképpen kötődött az égitesthez. A Napnak pedig, mint ismeretes, gömb a formája – síkban ábrázolva kör –, tehát a legtökéletesebb forma. Amikor a marokkói berberek belerúgtak a labdába, azért tették, hogy „megfenyítsék” a napot, mert nem adott esőt. A bretonok a természetromboló démonok elűzését szerették volna elérni a labdás játékokkal. Az aztékok azt tűzték ki célul, hogy a labda – az esőt hozó, jótékony szél jelképeként – minél tovább a levegőben maradjon – „röpülve, untalan” –, mert úgy vélekedtek, ennek köszönhetően jobb lesz a termés.
A sporttörténészek állítják, hogy a Tang-dinasztia (Kr. u. 618–907) a kínai civilizáció aranykora idején már „levegővel töltött bőrlabdával” küzdöttek a felek, amelyet nemcsak rúgni, hanem öklözni is lehetett. Takács Ferenc szőrrel tömött labdát emleget (Ép testben, 1979), és felhívja a figyelmet a kínai és az azték „foci” rokonságára. Ugyanez mondható el a japán és a berber labdajáték atyafiságáról.
Nyilvánvaló, hogy sok „első” labda lehetett a világon. És talán még az istenek is labdáztak az Olimposzon… A játékszer röpte elbűvölte a lelkeket: a teremtés boldogsága rejlik a labdajátékban. A magyarázat abban keresendő, hogy a labda röppályája csupa szabályosság és szabálytalanság. Az ellentétek harmóniája. Hérakleitosz szerint a harmónia az ellentétek egységen alapszik. Ugyanakkor a labda útja annál jobban tetszik, minél légiesebb, vagyis minél inkább ellenkezik a gravitáció törvényeivel.
Kultúratörténeti remekművek bizonyítják, hogy az ókori Mezopotámia és Egyiptom lakóitól sem volt idegen a labda. Rózsa András idézi a Biblia egyik passzusát (Fociológia, 1981), amely elmarasztalja azokat a papokat, akik „ahelyett, hogy az istentiszteletekre kívánkoztak volna, elmentek a játékházba labdaütögetéseket nézni”. Az európai labdarúgás római közvetítéssel görög örökség, jóllehet a görögség társadalmi tudatában a labda mágikus-kultikus szerepe elhomályosult. Az európai kivirágzás helyszíne viszont Anglia, ahol egyrészt tiltották a labdával való játékot (Edward király 1314-ben, vagy a londoni polgármester), máskor engedélyezték (I. Jakab 1617-ben). S ahol tiltanak valamit, ott meg is gyökerezik.
Labda szavunk a Virginia-kódexben íratik le először az 1500-as években: „az inepen kézi munkat twtem [töttem] … torkoskodasth, laptazast”. Majd Calepinus latin–magyar szótárában olvasható 1585-ben a „labdaviadallya”. A nyelvi szerkezetek újabb változatai a „lapta-játék”, a „lapta-verő ház”, a „jádzanak laptázást” stb. Zsoldos János 1814-ben Diaetetika című munkájában már „lovas labdázásról” ír. Szegény Vörösmarty Mihály nagy bajban volt, amikor 1847-ben elkezdte fordítani a Lear királyt, mert a „base football player” megoldhatatlan talányt jelentett számára. Vélhetően nem a „base” (közönséges, aljas, alantas) és nem a player (játékos) szavak okoztak neki gondot, hanem a „football”. Aztán a 19. század végén már önálló kiadvánnyal jelentkezett Bély Mihály. Angol Rugosdi (football) címmel adta ki a játék leírását (1896). Ebben többek között az áll: „játékszer: a léggel telt rugólabda”. A későbbiek során igen sok terminus technikust jegyeztek fel. Például: labdakezelés; passzolja a labdát; beadott vagy kapura lőtt; bemegy; vándorol stb. Az i képző népszerűsége pedig a mai napig változatlan: foci, laszti.
Hankiss Elemér találóan jegyzi meg Az emberi kaland című könyvében (1998): „Triviálisan hangzik, mégis igaz, hogy a labda az emberi élet egyik fontos »szabadsággenerátora«. Maga a megtestesült véletlen és szabadság. Démon. Nem Maxwell [skót matematikus-fizikus] unalmas és szorgos démonja, hanem egy tréfás és kiszámíthatatlan manó.” A manó kedves, szeretni való lény, aki ha tréfát űz velünk, akkor is imádni kell. A manó (a labda) az ember barátja, társa… A szerző azt fejtegeti, hogy a sokat idézett szólás – „a labda kerek” – arra utal: a pályán minden megtörténhet, mert a labda „mindenfelé elpattanhat. Olyan, mintha saját akarata volna”. Repül és pattan, gurul és megáll, benne van kicsiben az egész világ: erő, gyorsaság, lassúság, megtorpanás, száguldás.
Nem véletlen, hogy Rilke versét Kosztolányi Dezső ültette át magyarra. Kedves költője volt, sok versét fordította le, sőt tanulmányt is írt róla. (Itt jegyzem meg, hogy A labda a címe annak a Kosztolányi-tárcának is, amely gyönyörűsége miatt szobám falát díszíti. A költő 1933–34-es naplójában azt olvasom: „Futball = láblabda.) Rilke versében olvashatjuk: „Egyik tárgy kezét nyújtja a másiknak, a táncra, a titokzatos körtáncra… – írja Kosztolányi –, a világtáncra…”, s a költő talán a labdát is érti alatta. Lehet-e nagyobb boldogság a földön, mint az angyalok táncát a labda táncoltatásával utánozni? Mert úgy vélem, ez a titkos szándék. Az élet lényege egyébként is a mozgás, a teljes nyugalom ugyanis a halál. A labda táncoltatásával nem lehet betelni.
Így fejeződik be a vers utolsó, ötödik szakasza: „majd várva, vágyva olthatatlanul, / a röpte hirtelen elül / s magas kezek mély csészéjébe hull.”
Fentebb arról írtam, hogy sok „első” labda volt a világban, amely megfertőzte az ókori népeket. Magyarországi megjelenése sem érdektelen. A Nagy Lajos király által alapított pécsi egyetem (1367) diákjairól jegyezték fel, hogy gyakorta töltötték szabad idejüket olaszos labdázással, a spanyol eredetű „lábbal ütőssel”, azaz a rúgással. Egy metszet Zsigmond királyt és első feleségét, Máriát labdázás közben ábrázolja. Ismeretesek voltak a visegrádi és a budai „labdatanyák”. A reneszánsz humanista légkörében hazánkban is elterjedt ez a játékmánia. Taurinus István, a Dózsa-féle parasztháború megéneklőjének egyik hőse kapcsán arról ír, hogy „bajnoki erővel dögönyözi” a „széllel-bélelt, de kerekded bőrzsákot”.
A labda azonban – Angliával ellentétben – csak a 19. század végén gyökerezik meg magyar földön, amikor egy angliai iskolákat látogató magyar diák, Kosztovics László 1879-ben az első magas kerékpárral hazajön, és futball-labdát is hoz magával. De ez már egy másik történet.
Végeredményben a labda olyan szimbólum, mágikus és kozmikus tárgy, amely lehetőséget ad az ember számára képességei kibontására. De ez csak a játékban lehetséges. A játék azonban szabadságot teremt, a gyönyör forrása, amelyben – Eugen Fink német filozófus meghatározásával – „egy pillanatra kiszabadulunk az élet kavargásából, mintha más planétára jutottunk volna, ahol az élet fényesebbnek, kötetlenebbnek, sikeresebbnek tűnik” (A játék, mint a világ szimbóluma, 1960). Kosztolányi Dezső pedig azt írta, hogy a játék – tehát nemcsak a labda, hanem minden játék – gömbölyű.
Ebben rejlik évezredeken átívelő titka.
