Nézem a Műcsarnokban nemrég nyílt kiállítás plakátját, a felirat: „Kós 140, Kós Károly műhelye”, és egy fotó az idős erdélyi polihisztorról. Olyan, mint egy bölcs, öreg varjú. Ebben a képben indul el minden, és benne fejeződik be. A sztánai házát Varjúvárnak hívták. A kapcsolat a rendkívül okos madarakkal élete végéig tartott Makovecz Imre elbeszélése szerint: „Amikor a házsongárdi temetőben temették, ment az ének és egyszercsak – nem akarom eltúlozni – de hatvan varjú jelent meg a sír fölött a fákon, és óriási károgásba kezdtek. Eljöttek elbúcsúzni tőle.”
Egyik regénye a Varjú nemzetség, amelybe egy kicsit saját magát és Kalotaszeget írta bele. A regény középpontjában egy elrejtett kincs van – amely nem kerül elő, de a kincs egy metafora, ez valójában a Kalotaszeg és tágabban egész Erdély. Ezt a kincset már egészen korán megtalálta, amikor fiatal építészként ösztöndíjjal bejárta Erdélyt. Innen kezdve meg volt fertőzve, ebből a tanulmányútból nőtt ki az építészete, következetesen és nagy invencióval alkalmazta a megtalált formakincset és épület és táj szoros kapcsolatát. Mondhatni, hogy végigrajzolta Erdélyt, az ujjaiba, agyába, szívébe szívódott fel az erdélyi népi építészet. Ebből egy kis kötetet állított össze Erdélyország népének építése címmel. A rajzok később mintegy pecsétekként, emblematikus metszeteken jelennek meg, ezekből állítja össze 1922-ben – két évvel Trianon gyalázata után – az Erdély kövei című, Sztánán csekély példányban, kézzel készült kötetét. Az ajánlás a történelmi helyzetre is reflektál: „Azoknak ajánlom, akik szegény édesanyánkhoz: kicsiny Erdélyhez nagy bajában is, mindig hűségesek voltak.”
Felismerte azt, hogy Erdélyben egy sajátos erdélyi építőművészet alakult ki a középkortól kezdődően. Így ír erről történeti távlatba helyezve ezt: „Erdély külön fejedelemséggé alakulása után aztán megszűnt a kapcsolat a Nyugattal. Amit a középkor itt hagyott, az itt maradt, de új nem jött hozzá. Ezután tehát magára hagyatva fejlődik tovább az erdélyi művészet. Ekkor, ezekben az időkben alakul át népi művészetté.” Pontosan vázolja Erdély három nemzetének kölcsönhatásait az építészetben: „Természetesen a szászok által ide hozott, idegen művészet nem zárkózott el a népi, éspedig a magyar népi hatásoktól. Amiképpen a magyarság és székelység elfogadta a Királyföldről kiáramló művészetet, úgy a Királyföld zárt városainak művészete is bebocsátotta a megyékből a Székelyföldről beáramló művészi hatásokat.”
Felmerülhet Kós és társai esetében – hiszen nem volt egyedül az építészeti törekvéseivel, elég, ha az úgynevezett Fiatalok csoportjának tagjaira gondolnunk – a provincionalizmus, regionalizmus kérdése. Kós válaszol erre: „Van tehát a mi szegény magyar népünknek művészete, amely csak az övé, amelyet ő alakított, formált és szűrt át a maga turáni lelkén olyanná, amilyen ma. És művészeink mégis idegenből akarnának művészetet hozni nekünk? Népünkben megvolt a nemzeti erő, mellyel az idegen művészetet saját képére tudta formálni. (…) Az alap megvan, csak építeni kell tudni reá. És az alap ép, egészéges, megbírja nemzeti művészetünknek még oly hatalmasra építendő épületét. (…) Ha a mi jövendő művészetünkről azt fogják látni a nemzetek, hogy mi csak a náluk produkáltat tudjuk jól-rosszul utánozni, magunk meg képtelenek vagyunk külön faji, nemzeti sajátságainkat belevinni művészi termelésünkbe, vagyis ha mi csak idegen művészetek vazallusaként tudunk megjelenni a nemzetközi versenyen, akkor megérdemeljük azt, hogy politikailag is csak más nemzet vazallusai maradjunk.” Mintha a mai, száz évvel későbbi politikai, közéleti, művészeti vitákat, helykereséseket hallanánk vissza…
Az első világháború előtt egy valóságos tűzijáték keretében bontakozott ki a Kós Károly által megálmodott, új magyar építészet. Hihetetlenül rövid idő alatt valósultak meg azok az épületek, amelyek bizonyították, hogy az Erdély népének építése című kötetben szereplő felfedezései alkalmazhatók számtalan épülettípusra. Gyors egymásután épült a zebegényi templom (Jánszky Bélával) – 1908–1909; az új budapesti állatkert épületegyüttese, amely európai hírnevet szerzett (Zrumeczky Dezsővel) – 1909–1912; egyik főműve a Városmajor utcai iskola és óvoda (Györgyi Dénessel) – 1910; az egyik legnagyszerűbb alkotása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum – 1911–1912. Az építészeti korszakváltás jelképének tekinthető az, hogy a múzeumra az első tervet a kiváló historizáló építész, Hültl Dezső készítette, aki azonban átengedte a végső tervezést Kósnak. A két terv összehasonlítása alapján érthetjük meg, tapinthatjuk ki a paradigmaváltást. Mi volt Kós építészetének az alapvető jellemzője? A tömegek – tornyok és a magas, szinte gótikus oromzatos elemek – játékával, összekapcsolásával törekvés az emblematikus jellegre, a sziluetthatásra, a külső és a belső szoros együtt-tervezettségére, összhangjára, a nagy felületek alkalmazására és mindez a népi építészetre mint gyökerekre építve.
A felsorolt épületek az első világháború előtt valósultak meg, mintegy rögzítve azt, hogy a magyarság a népiségből és a történeti hagyományból kiindulva képes egy sajátos új építészetet, ahogyan Kós fogalmazott: „megfelelő kultúrértéket” megteremteni. Ennek azért van rendkívüli jelentősége, mert a nagy háború utáni, a magyarság számára a végveszélyt is jelentő trianoni békediktátum következtében az új impériumok nem tudták szétverni ezt a kiforrott építészeti kultúrát. Mi volt ez az „új építészet”, mi volt a nyitja a kétségen kívül meglepő építőművészi sikereinek? Kós maga válaszol az önéletírásában: „Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos, különböző közép-európai szecessziós és a hazai ún. tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével a korszerű építészet magyar stílusváltozatát a magyar építőhagyományok alapján és a magyar nép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani. De ez nem volt az én találmányom, mert már az angol Ruskin és Morris építész-tanítványai és a finn Saarinenék ezen az alapon formálták nemzetük új építőstílusát. Bartók és Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerűen új magyar zene épületét.” Ehhez csak egy megjegyzés: ezek szerint Kós a nagy európai kortársakkal egyidőben alakította ki a 20. század elején az új magyar építészetet.
Kós Károly hűsége a tájhoz, az Erdélyben és Kalotaszegen élő emberek iránt oly erős volt, hogy a megmaradt anyaországban ünnepelt építészként (erre adalék, hogy ő készíthette IV. Károly koronázási szertartásának építészeti díszleteit) az utolsó vonattal, sőt Makovecz elbeszélése szerint az utolsó mozdonnyal tért haza Sztánára, a bizonytalanba, a kisebbségi létbe, a román elnyomatásba… Ebben a helyzetben is helytállt, szűkebb és tágabb pátriája számára, ha lehetett, épületeket tervezett, ha erre nem volt lehetősége, akkor regényt, színdarabot írt, könyvet adott ki, tanította a kalotaszegieket a mezőgazdálkodásra, annak építészeti vonatkozásaira. Kós Károly valóságos erdélyi „intézmény” volt, részt vett mindenben, ami a romániai székelység és magyarság identitását megtartotta, emelte. Számos szervezetet, közösséget alapított, irányított, vett részt ezekben: az Erdélyi Szépmíves Céhben, az Erdélyi Helikonban, a Barabás Miklós Céhben…
1977-ben bekövetkezett halála előtt néhány magyar építész meglátogatta, ekkor kaphatott hírt szélesebb körben és mélységben az ő kiterjedt munkásságáról az anyaország. 1971-ben jelent meg az Architektúra sorozatban Pál Balázsnak Kós Károlyról szóló, korántsem teljes monográfiája. A teljes életmű felkutatása és bemutatása azonban 2002-ig még váratott magára. (Közben volt még az 1988–1989-ben zajló falurombolás, amelyet a román diktatúra szisztematizálási tervként fogalmazott meg. Jó, hogy ezt Kós nem érte meg…)
Hogy mekkora hatású személyiség volt, azt a kiállítás kurátorának életútja is igazolja. Ő egy ausztrál építész, Anthony John Gall, aki Kós Károly hatására keltából magyarrá is vált. Ő készítette el az eddigi legteljesebb, 2002-ben megjelent, hatalmas kutatómunkával összeállított, gyönyörű kiállítású Kós Károly-monográfiát, amely Kós Károly műhelye – Tanulmány és adattár címen jelent meg. Anthony, vagy ahogyan az építésztársak becézik, Gál Tóni több könyvet írt ezenfelül Kós Károlyról, a mai napig fedez fel újabb és újabb elemet a Kós-életműben. Jelen kiállításon több, általa is kezdeményezett rekonstrukció mutatja azt, hogy még számos gyógyítani való van az életműben. Ilyen a sztánai ház toronyszobájában, régi fotók alapján újjáalkotott három ólomüveg ablak vagy ugyanitt a műremek kovácsoltvas csillár. Készültek az ő tervei alapján padok, egyéb kovácsoltvas műtárgyak is. Számos ilyen meglepetést láthatunk a kiállításon.
A III. Építészeti Szalonnak mintegy „előszobája” a Kós Károly 140-kiállítás. A II. Szalonnak a kiindulópontja Medgyaszay István volt, Kós kor- és eszmetársa, aki építőművészetét szintén a népi építészetből vezette le. A III. Szalon címe: Helyi érték, a sokat emlegetett „geniusz loci”, amelynek Erdély vonatkozásában, onnan kisugárzó módon Kós Károly volt az újraértelmezője, korához igazítója. Ezért úgy gondoljuk, hogy a Kós-kiállítással kell kezdeni az Építészeti Szalon megtekintését.
Anthony Gall úgy fogalmazott a kiállítás kapcsán, hogy ez az eddigi legteljesebb, Kós Károly építészeti műhelyét, életművét bemutató kiállítás, amely még néhány hónapig látható. Kós Károly jelentősége nemcsak korában, hanem máig hatóan olyan jelentős, hogy érdemes ezt egyben tartani, sőt kiegészíteni az életmű más elemeivel is, hiszen Kós Károly nemcsak építész volt, de szépíró, grafikus, könyvkiadó, tanár, közéleti ember is. Mindenben maradandót alkotott. Kell egy ház, amelyben ez a bővített, teljességre törekvő életmű állandó kiállításban otthonra lel. Sőt, el kell indítani Kós Károlyt az európai, sőt a világhírnév felé is… Nemcsak a magyar építészet, de az összművészeti magyar kultúra is tartozik neki ezzel!
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
