Nem tartom magam naiv embernek, de azt semmiképpen nem tudtam volna elképzelni, hogy itt az huszonegyedik század elején háború lesz Európában, s ebbe a háborúba akár még az egész kontinens is belekeveredhet. Az oroszokról tudtam, hogy érdekeiket keményen – akár katonailag is – védik, de az afganisztáni fiaskó után már csak annál kisebb jelentőségű akciókat vártam. Olyasféléket, mint amilyeneket a Csecsenföldön vagy Kaukázus más vidékein végrehajtottak. Pontosan emlékszem a megdöbbenésre, amit éreztem, amikor Oroszország elismerte a Donyecki és a Luganszki Népköztársaságot. Abban a pillanatban lehetett tudni, hogy ott háború lesz, de két éve még abban is biztos voltam, hogy ez nem fenyeget világháborúval, sőt, nem fenyegeti Magyarország gazdasági érdekeit, így az én személyes egzisztenciális helyzetemet sem.
Ahogy kezdődött: szankciók, de mire is, minek is? Mivel is fog ez járni? Aztán jöttek az apró jelek. Sokfélék, amelyek sejtetni engedték, hogy a NATO-ban néhányan már nagyon nekimennének az oroszoknak. A kis uszítók persze az Egyesült Államokat hergelték. S nem is nagyon kellett azt hergelni. Soha el nem tudtam volna képzelni, hogy az Egyesült Államok élére egy olyan ember kerül, aki láthatóan híján van az életerőnek. Nem emberileg. Semmi gond nem lenne Biden nagypapával, írhatná emlékiratait, könyvtárat alapíthatna, jótékonykodhatna, na de hogy a világ leghatalmasabb birodalmát irányítsa? Az egész a Brezsnyev, Andropov és Csernyenkó nevével fémjelzett agóniát idézi. Már azt sem tudtam elképzelni, hogy az amerikaiak Bident megválasztják, de hogy idén még újabb négyéves ciklusra jelöljék, ez valami egészen végzetes hibát jelez az amerikai valóságérzékelésben. És ez nagy baj. Valószerűtlen, s csak megerősíti a gyanút, hogy valakik a háttérben ezt irányítják. Kézben tartják. Csak azt nem tudom, jó-e ez nekünk?
Még most sem hiszem el, hogy világháború lesz, de arra sem gondoltam, hogy 2022 februárjában az oroszok megelégelik a sérelmeiket, és támadnak. Ők is elszámolták magukat alaposan, de a „nyugati” világ is. Az ukránok is, akik 2014 óta mindent elkövettek a feszültség fokozásáért. Igaz, ott volt a Krím orosz annektálása. Naivok voltunk? Elfogadja a világ ezt a lépést, vagy jó lesz ürügynek egy kis erőfelmérésre? Lehet. El akartuk fogadni, hogy háború nem lehet. Hiszen egész neveltetésünk, kulturális és politikai ébredésünk alfája és ómegája a béke volt. Még a kommunisták alatt is – főleg a kádári hatvanas-hetvenes években – a legfontosabb alapérzés az volt: de legalább béke van. Persze nem volt igazi béke, de mi errefelé megszoktuk, hogy semmisem pont olyan igazi, mint lennie kellene. Sok az eltérítő erő. Megúsztuk a háborúkat, nem vezényeltek Afganisztánba, sem Lengyelországba. Az előttünk járókat Csehszlovákiába még elvitték, de azt háborúnak nevezni mégis csak nevetséges lenne. És a függetlenség helyreállítása sem került vérbe, csak sok-sok pénzbe, megrokkanásba, de azt már megette a fene. A kommunizmus bukása, az újrakezdés mégis csak az életerő meglétét feltételezte.
A béke és szeretet, ez állt a zöld csillag jegyében. Nem akárki üzente ezt nekünk, de Radics Béla, a Taurus, a Tűzkerék, s vele egy egész nemzedék a hetvenes években. Kell a barátság, add tovább. Török Ádámmal és a hosszú hajakba virágkoronát fűző hippikkel, a San Francisco felé stoppoló nemzedékkel. Ott álltunk mi is az út szélén, legfeljebb nem Friscóba igyekeztünk, hanem Almádiba. Mi a különbség, ha gyönyörű lányok vagy jóbarátok vannak melletted? Az égvilágon semmi. S ha a lemezjátszóra felteheted – ünnepélyesen, szinte szertartásosan – a Led Zeppelin-, a Deep Purple- vagy akár a késői Beatles-lemezeket. El nem tudtam volna képzelni, hogy 2024 nyarán egy házibulin – két házzal odébb –, Korda György „Reptér” című dalát háromszor is felteszik egymás után. Pedig így volt. Talán valahogyan a békét és a szeretetet érzik az emberek a Mick Jaggernél is idősebb énekesen. Azt sem tudtam volna elképzelni sráckoromban, hogy 2024-ben Alcsúton egy Bye Alex nevű énekes meg Korda György koncertezik, hatalmas sikerrel és Klárikával; az autóval érkezőket Felcsút határában egy rétre terelik, s onnan busszal viszik a közönséget, s mi a bátyámmal a meccsre sietünk, a Pancho Arénába, ahol Puskás–Debrecen meccs lesz. Szürreális.
Azt sem tudtam volna elképzelni, hogy a Magyar Hírlapban immáron nyolcadik éve rendszeresen publikált írásaim megjelennek öt kötetben, s idén is – éppen ma négykor – az Ünnepi Könyvhéten dedikálom a Kairosz Kiadó sátrában a legújabbat, amelynek az a címe: „Versenyfutás az idővel”. Tényleg így érzem, kicsit hajszoltnak magam. Bár talán nem versenyfutás ez, főleg nem az idővel, ami csak nagyon viszonylagosan létezik. Inkább menekülés, futás, elillanás. És persze tudom, hogy jól nem jöhetek ki a dologból. Most júniusban volt éppen harminc éve, hogy kezemben egy sporttáskával elindultam a kórházba – életemben először –, s megkezdődött a hosszú kálváriám. Akkor egy fabatkát sem adtam volna azért, hogy harminc év múlva még élek, s itt körmölöm a gondolataimat. Őszintén szólva csak még egy nyárért imádkoztam. Valami kis életerő mégis maradt bennem.
Sok minden történt. Gyorsan elfelejtem a bajokat, szenvedéseket, valahogyan kitörlődnek a mindennapi világlátásomból. Mennyi műtét volt, Istenem! Sikeresek és sikertelenek. Mennyi felesleges fájdalom, ha a végén úgyis csattan az ostor. Tíz éve volt a transzplantációm. Már tíz éve! S közben az az átkozott Covid, amely kétszer is földhöz csapott, de annyira, hogy ma is nehezen kapok levegőt és öregesen is lihegve tudok felmenni a Halászbástya lépcsőin. És az a sokfajta alattomos félelem, amely mérgezi a lelkemet! Milyen jól esne egy kis segítség.
Végül azt sem tudtam elképzelni, hogy nyolc éven át talpon maradok egyedül, a szerelmem halála után. Mi olyan szoros kapcsolatban voltunk, szinte szimbiózisban, amit szerencsére nem rúghatott fel a halál. Mással nem tudom magyarázni, hogy megőriztem életerőmet, fegyelmezettségemet. Utóbbi komoly erőfeszítést igényel. Segítenek a gyermekeim és az unokáim. Nem mintha sokat látnám őket, de mégis itt vannak velem, minden pillanatban. Életerőm forrásai ők. Nem elméleti jellegű tehát a megingathatatlan meggyőződésem, hogy az élet értelme a gyermek, s aki bármilyen meggyőződésből gyermekellenes életformák, célok, viszonyok híve és propagandistája, a szememben a legkártékonyabb lény. Értse mindenki, ahogy akarja. (És még ingerült sem vagyok.)
Egy nemzet jövőjét, sorsát is az szabja meg, hogy van-e életereje. Képes-e olyan közszellemet teremteni és fenntartani, amely ezt az életerőt közvetíti és támogatja. Emlékszem, hogy Fekete Gyula és mások már a hetvenes években felvetették ezt a problémát, jól látva, hogy az életerő ismérve és lényege is a gyermek. Tágabb értelemben a demográfia. A közszellemet a hatalom legfeljebb csak befolyásolhatja. A közszellem akkor létezik, és akkor hatékony, ha a társadalom egészét átjárja. Európában és Észak-Amerikában az életerőt közvetítő közszellem megroppant. Ezt sem tudtam volna elképzelni még az ezredfordulón sem. Megroppant, nem is megroppantották. Ma sem tudom elképzelni, hogy tudatosan rombolnák Németországban, a Benelux államokban, Skandináviában, Franciaországban az életpárti közszellemet. Csak éppen elszakadnak a keresztény hittől, egyházaktól, a családtól, a természetes érzésektől, végső soron a gyermektől. Pótlandó a munkaerőt, külföldről importálnak tömegesen embereket, azzal, hogy majd jó franciák, svédek meg németek lesznek. Aligha. Ezt már mindenki tudja. Kitalálták hát, hogy a nemzetekre nincs is szükség, legyen Európában egy birodalom, s annak legyenek polgárai. Gyorsítandó a folyamatot háborút akarnak az „ellenség” ellen (Eurázsia). Nem tudom elképzelni, hogy Európában és Amerikában az emberek feladják nemzeti mivoltukat. S ha nem, vissza fognak találni a hithez, egyházhoz, családhoz, tiszta szerelemhez, a gyermekhez és az élethez. Naivitás? Nem hiszem, csak nehogy már késő legyen.
A szerző történész
