Amerikai középosztály a hatvanas évek elején. Hatalmas családi házak, csatahajószerű autók, szorgos feltörekvő férfiak, akik mindennek az értékét a pénzhez és a karrierhez mérik. Asszonyok, akik gyönyörű ruhákat viselnek, és akiknek nem kell dolgozniuk, hiszen eleget keres a férj. Gyerekük is van: egy értelmes és szófogadó hét esztendős fiúcska.
Két ilyen házaspár él egymás szomszédságában. A feleségek egymás legjobb barátnői, a kisfiúk egymás legjobb barátai. A két család összejár. Majdnem boldog idill, amit látunk.
Objektum doboz
A feleségek a szülésük után nem mentek vissza dolgozni, de most már éppen elég nagyok a gyerekeik ahhoz, hogy az asszonyok újra a hivatásukat gyakorolják. Céline (Anne Hathaway) énektanár volt, Alice (Jessica Chastain) újságíró. Céline beletörődött a sorsába, és inkább még egy kislányt szeretne Max, a kisfia mellé, ami nem lehetséges, Alice azonban legszívesebben felhívná a Gazette-nél a főnökét, és újra belefogna valamilyen adrenalinban gazdag sajtókalandba. Dehogy szülne megint.
Az aranykalitkából egyik nő számára sincs menekülés. Túl édes és biztonságos ez az élet ahhoz, hogy eldobják. Csakhogy eléggé sötét és véres ókori mítoszok szólnak arról, mi történik, ha a női alkotó-teremtő energiát semmibe veszik, börtönbe zárják.
Ez az előzménye a bekövetkező tragédiának, amelyben valaki mégiscsak kirepül az aranykalitkából, megnyitva az összes szereplő számára a változás lehetőségét.
Céline megpróbál élni ezzel a könnyeken szerzett lehetőséggel, de nem megy. Helyette egy újabb mítoszt kezdenek élni Alice-szel, méghozzá a két asszony történetét, akik Salamon elé mentek az igazságért, hogy miután egyikük gyermeke meghalt, kié legyen a másik.
Ki érdemli meg jobban a gyermeket és az anyaságot? Aki a vérszerinti anyja? Aki nagyobb áldozatot hoz azért, hogy legyen gyereke? Aki jobban megérti a gyereket, mint a saját anyja?
Aki porszívózás közben azt is elfelejti, hogy a világon van a lurkó, vagy az, aki hiába futott, mert nem úgy futott a gyermek megmentésére, mintha a sajátjáért futna.
A régi világban együtt nevelték a gyerekeket, minden felnőtt figyelt rájuk, bárki kockáztatta volna az életét, egészségét, hogy megmentsen egy gyermeket. Nem úgy volt, hogy az enyémért bármit, a más gyerekéért meg majd csak úgy módjával. Nagy baj, ha egy társadalomban nem egyértelmű, hogy ugyanúgy kellene védelmezni akkor is, ha nem az enyém.
Bénoit Delhomme-ot eddig operatőrként ismertünk meg, most forgatókönyvíróként és rendezőként is bemutatkozik. Filmjében nem csak úgy vetődik fel a több ezer éves kérdés, hogy melyik nő érdemli meg jobban a gyermeket, hanem, hogy ki hozhat ítéletet, és ki hajthatja végre.
Végül az olyan mítoszok világában járunk, amelyek arról szólnak, hogy győznek a gyengék, a közös fájdalomban összetartozók, és nem szomorkodnak azon, ki, mi hullott el, halt meg az ő szabadságukért.
Két Oscar-díjas színésznőt sikerült megnyerni a filmhez, és bennük nem is kell csalódnunk. Anne Hathaway–t még nem is nagyon láttuk a filmbeli karaktert alakítani. A férjeik (Josh Charles és Andres Danielsen Lye) halványabbak, és pusztán hét-három vonással ábrázolja őket a film, emiatt a barátnők nagyszerű párbeszédei között a férfiak gyakran sztereotip mondatai hangzanak el, és így lassabban értjük meg, miről szól igazán az alkotás, de az is igaz, ha a férfiak több teret kapnak, még messzebb kerül a néző attól, hogy olyasmikre figyeljen, amelyekről pont így, mint a filmben, nem is nagyon beszélünk.
Volt, akit a hatvanas évek látványvilága, szikár történetvezetése alapján más befejezést várt. Delhomme szemére vetették azt is, hogy a 2019-ben született Duelles című belga film remixét készítette el. Ami igaz, hogy ha ez valakit zavar, az csak akkor történik meg, ha valami hiányzik filmből. Többen a befejezést találták nem odaillőnek. Ha csak egy izgalmas thrillert akarunk, amely fenntartja a figyelmet és a feszültséget, igazuk is van, de talán érdemes kétszer megnézni, hogy a mitikus vonulatot és benne azt a kegyetlen valóságot is észrevegyük, amelyről a film szól.
Női ösztön – Mother’s instinct – 2024
Amerikai thriller – 94′
Rendezte: Benoit Delhomme
8/10
