A Jupiter legfényesebb holdján, az Europa felszínén megfigyelt tereptárgyak azt sugallják, hogy a hold felszínét borító átlagosan 10-15 km vastagságú jégréteg alatt erősen áramló víztömeg található, aminek ki van szolgáltatva a betonkeménységű jeges kéreg.
Az Europa nagyobb mint a Plútó és az Erisz törpebolygó.
A holdat tekintik a Naprendszer legsimább felületű égitestének, a felszínét teljesen elborító és átlagosan 10-15 km vastagságú jégréteg miatt.
A jégtakaró a napsugárzás nagyobb részét, mintegy 64% -át visszaveri, ezért az Europa a Naprendszer legfényesebb holdja is. Ez az egyetlen olyan hold a Naprendszerben, amelyen rendkívül nagy mennyiségű víz található folyékony halmazállapotban.
A mérések szerint ugyanis a betonkeménységű vastag jégtakaró alatt mintegy 90 km mély óceán található. Ezt a hatalmas víztömeget a Jupiter közelsége miatti erős árapályerők keltette mozgás melegítheti fel.
Az Europa felszíne viszonylagos simasága ellenére sem tekinthető jellegtelen formációnak. A Juno néhány olyan meredek falú törést, illetve mélyedést fedezett fel, ami azt mutatja, hogy a vastag jégtakaró állandó mozgásban van, hasonlatosan a földi arktiszi régió jégtömegének mozgásához. „Az igazi sarki vándorlás akkor következik be, ha az Europa jeges héja elkülönül a hold mélyen fekvő sziklás felszínétől, ami magas feszültségszintet eredményez a héjon, ez pedig kiszámítható törési mintázatokhoz vezet” – mondta Dr. Candy Hansen, a Bolygótudományi Intézet munkatársa az Ilf Science tudományos portálnak. A „valódi sarki vándorlás” mögött az a feltételezés áll, hogy az Europa óceánjának felszínén kialakult vastag jégtakaró a hold többi részétől eltérő sebességgel mozog.
Úgy gondolják, hogy a jégpáncél alatti mozgásban lévő víztömeg, illetve az óceáni áramlatok befolyásolják a rideg jégtömeg vándorlását is.
Ezeket az áramlatokat pedig a sziklás felépítésű Európa magjában termelődő hő hajtja, miközben a Jupiter és a szomszédos nagyobb holdak gravitációja óriási „stresszgolyóvá” változtatja az Europát. E folyamat során az óceán és a jégréteg közötti kölcsönhatások egyes régiókat kinyújthatnak, vagy éppen ellenkezőleg összenyomhatnak, létrehozva a Voyager 2 látogatása óta ismert repedéseket és gerinceket a hold jeges felszínén. Dr. Hansen annak a kutatócsoportnak a tagja, amely a Juno űrszondának az Európa déli féltekéjéről készített képeit vizsgálja.
„Ez az első olyan alkalom, amikor ezeket a törési mintákat sikerült feltérképezni a hold déli féltekéjén, ez pedig egyértelműen arra utal, hogy a valódi sarki vándorlás hatása az Európa felszíni geológiájára sokkal kiterjedtebb annál, mint ahogyan azt korábban feltételezték” – mondta a tudós.
